Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
128 Emlékezés a bánhidai munkatáborra hadseregben gyakorolni kellett, kérdés, milyen gyakran, milyen időjárásban. A mi tizedesünk ilyenkor szúrós szemekkel járkált a sorok között, gyanakvó, fenyegető tekintettel. Látszott, élvezi a hatalom e rövidke perceit. De aztán aludni kellett küldeni a társaságot, felsőbb parancs nélkül mást nem tehetett. Csak az arcára volt írva: ”Hej, ha azt tehetném, amit szeretnék!” Isten bocsássa meg, de nem sajnáltam, amikor öngyilkos lett. Jellegzetes figura volt Szabó László főtörzsőrmester, később alhadnagy. (Ez volt a legmagasabb sarzsi, amelyet legénységi állományú egyén elérhetett, ha bezupált.) Hivatásos katonává lett parasztember, a barakkok mellett még disznót is nevelt, maradt a konyháról elég mosléknak való. Nagyhangú „őrmester” - típus. Szeretett beszédeket mondani: „Én vagyok a ti apátok!” így nyerte el az „Api” becenevet. Nagy hangja és hatalmaskodása miatt a „Vaddisznó” epitheton omans-t. Végül is inkább amelyik kutya ugat az nem harap alkat. Peckesen járt, szerette mutatni, hogy ő az úr a háznál, vagy inkább a kakas a szemétdombon. S még egy emlék, amely korántsem csak azért érdekes, mert ő is szerepel benne. Egy levél. Sok évvel ez események után, amikor először vágtam neki a bánhidai múlt papírra vetésének, megkérdeztem néhány barátomat is, mire emlékeznek. Érdekes történetet kaptam Bukarestből, Szmuk bajtárstól, amikor kértem, írjon emlékeiről. Keresztneve románul Alexandru, magyarul Sándor, beceneve Cáli. Mármarosszigeti fiú, nálam két-három évvel idősebb. Behívásakor már kész energetikus mérnök. Apja a háború előtt a román parlamentben képviselő, ő maga belekeveredett a romániai kommunista ifjúsági mozgalomba. Amikor Erdélynek az a része visszatér, lebukik, de a magyar hatóságok úgy vélik, éppen elég büntetés lesz a munkaszolgálat. így kerül Bánhidára. S leszünk egy életre barátok. íme Szmuk válaszlevele 1992-ből. „Api (alias Vaddisznó) nem tudott és nem akart beletörődni abba, hogy a szá- zadmémök (mármint én) - ne hízelegjen, ne istenítse őt, hacsak másképp nem, szavakban. Állandóan lesben állt - ez természetesen másokra is vonatkozott -, hogy elcsípjen valamivel, megmutassa, neki van a legnagyobb hatalma és persze megtörte egyéniségemet, illetve azt, ami még megmaradt belőle. És ennek is megjött az ideje; volt türelme kivárni, de annál jobban ütött. Úgy történt, hogy egyszer, amikor szolgálatban voltam, az egyik gyengélkedő nyápic, sovány falusi fiú, aki aznap nem vonult ki, hanem a barakkok körül tisztogatott, jelentkezett nálam és kérte, engedjem, hogy bemenjen a barakkba pihenni és főleg felmelegedni. Körülbelül egy negyedórára rá megérkezett Api, hogy szemlét tartson. Kit találunk a második barakkban, imádkozva a „tefilin”-nel a homlokán... hát az én bajtársamat, aki ezt a metódust találta legjobbnak, hogy megmelegedjen. Amikor Api kérdőre vonta, a fiú mentegetőzött, hogy hát én adtam engedélyt rá. Természetesen nem kezdtem mentegetőzni, Api felhasználta az alkalmat és megbüntetett: másnaptól kezdve már nem az irodába mentem műszaki munkára, hanem a legnehezebb részlegbe, a mocsárlecsapoláshoz. Ez pár napig tartott. Mindig, amikor visszatértünk Api várt az út mentén, illetve várta, hogy elnézést kérjek: szüntesse meg a büntetést. Én amikor megláttam, csupa mosolygós lettem, mint aki a legboldogabb „muszos”. Látva ezt, harmadnap felemelte a büntetést, mocsarat csapoltam mindkét váltásban, tehát 16 órát naponta, hogy ássak, csillét rakjak és 2x12 csil- leutat tegyek. Mit mondjak, esténként az összeesés előtt álltam, de azért délcegen és
