Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
126 Emlékezés a bánhidai munkatáborra a töltésen az első villamosmegállóig. Nem volt az a baka — zsidó vagy keresztény aki ne kerülte volna el szívesen a bakafántoskodó pályaudvari ellenőrzést, tábori csendőröket. Ha ma valakinek azt mondom, hogy levethettük a mundért, nyilván megkérdezi: miért nem örültünk? Amióta világ a világ, az örömkatonákon és a hivatásosokon kívül mindenki boldog, ha lerakhatja az egyenruhát. Csakhogy ez más volt. Nem leszerelés a szó hagyományos értelmében, hanem átszerelés, a megalázásnak, a különbségtevésnek következő fokozata. Gyakorlatilag 1942-ben hozták végleg tető alá azokat a törvényeket, amelyek 1944-45-ig a korlátlan német és nyilas uralom végéig voltak érvényben. Ennek lecsapódása átöltöztetésünk civilbe. így folytattuk a munkát. Egri színeváltozása Lett azonban nálunk egy érdekes mellékzöngéje a ruhacserének: egy tisztes különös színeváltozása. Egri szakaszvezető vidékről került a hadseregbe, birkapásztor vagy valami ilyesmi volt. Nagydarab, meglehetősen bárdolatlan fiatal férfi, lapáttenyerei máig is előttem vannak, amint menetelés közben testével párhuzamosan elő- re-hátra mozgatja. Bezupált, a hírhedt „őrmestergyártó” Jutáson kiképezték, aztán hozzánk került, nyilván igen csekély szellemi felkészültsége miatt. Mondták, a munkásszázadokhoz olyan tiszteket, altiszteket, tiszteseket küldtek, akiktől másutt keveset várhattak. Ez az ember meglehetősen durva és igen műveletlen volt. Önök helyett így mondta: Önökök. Egy bajtársamat, Félix Lászlót egyszer pofon is ütötte. Mégis, ő az a keretlegény, akire ma is megbecsüléssel gondolok. Érdekes lélektani jelenségnek voltunk tanúi az ő esetében. Arra oktatták Jutáson, hogy a baka olyan, mint a gép. A katonai erények legfontosabbika a parancs maradéktalan és gondolkodás nélküli teljesítése, az elöljáró tisztelete. S ekként nevelt ő is bennünket. De amint civilbe öltözött a század, Egri szakaszvezetőt mintha kicserélték volna. Kiderült, hogy nem érdekelte, milyen vallásúak vagyunk, addig katonáknak tekintett bennünket, akiket be kell tömi. De civilekkel mit kezdjen? S tudat alatt talán ez mozdult meg benne: ilyen megalázottakat? E szedett-vedett, össze-vissza öltözött társasággal mit csináljon? Az egyenruha lehúzását méltatlannak tartotta, e fordulat felszabadította egészségesebb énjét, aminek általában nincs sok köze az iskolai műveltséghez. Ettől kezdve nem jutási kiképzőnk, hanem egyfajta barátunk lett. Szabó főtörzs ezután is kivonultatott bennünket a kömyei útra esti menetgyakorlatokra, de Egri, ha történetesen rábízták a vezényletet, feszes vigyázz-állásban átvette a parancsot, sorakoztatott és valóban kivonultatott bennünket a megjelölt helyre. Amint azonban a Kömye felé vezető úton a dombok mögé értünk, megállította és leültette a századot. Pihenjetek! Időnként vezényszavakat ordított, hadd hallatsszon el a barakkokig. Amint letelt az idő, visszavonultunk. Nóta az élen, a mindenségit! S most gondoljon az olvasó arra, amiről korábban a nótákkal kapcsolatban spekulálgattam. Majd a kilencvenes években, amikor hárman ismét találkozgatunk, felelevenítjük a múltakat, Vasadi Pali elmondja, hogy maga a főhadnagy is igyekezett húzni az átöltöztetés idejét, s csak
