Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
114 Emlékezés a bánhidai munkatáborra gálták a hazát - elvégre a munka nem szégyen, az itteni még igen hasznos is volt. Hogy ez a mondat így meglehetős ártatlanul hangzik? Igen. Éppen ezért kis időre meg kell állnom, s elhagyni Bánhidát. A zsidó (ellenes) törvények Korántsem volt „minden rendben”. Az olvasó vagy maga is átélte, vagy töb- bet-kevesebbet hallhatott a második világháború éveiről, a csapásokról, amelyek az országot sújtották. Benne a magyar zsidóságot ért méltánytalanságokról (én most csak országunkkal foglalkozom), a hátrányos megkülönböztetésről, az üldöztetésről, kegyetlenkedésekről, a tömeggyilkosságokról. Az idő múlásával egyre fogyó vissza- emlékezők rettentő részletekkel tudják illusztrálni - s joggal - ezt. Én azonban egy pillanatra megfordítom a logikát, úgy vélem, a főbűnös az, aki kinyitotta az ajtót. Ha úgy tetszik: a zsilipet. Minden ezután, ennek következtében jött létre, még ha a kezdetet „társadalmi reformnak”, korrekciónak tüntetik is fel. Kereken kimondva: én a főbűnösnek az első zsidótörvény megfogalmazóját, (az ajtó kinyitóját) tartom. Gondolkoztak-e már magán a kifejezésen: „zsidótörvény”? Számomra a közemlékezetben élő középkort, múlt századok sötét árnyait idézi: a kötelező zsidóruházatot, a sárga foltot, sorompóval és kijárási korlátozásokkal élő gettókat, a pogromokat. De ezzel együtt felbukkannak azok a borzalmak, amelyek más vallásokat értek, a korszakra általában jellemző emlékek: az inkvizíció, a református prédikátorok gályarabsága, a boszorkányégetés, a felnégyelés, karóba húzás. Szóval mindaz, amit ma „sötét középkornak” nevezünk. S ez így együtt - a gettótól a gályáig - össze is csengene. De a huszadik század Európájában egy embercsoportot visszataszítani olyasfajta körülmények közé? Mondhatná erre valaki, hogy „az örök emberben” mindkettő meg van: a jó is, a rossz is. Lehet. Annál nagyobb vétek kinyitni az ajtót. Éppen érettségire készültem a budapesti Zrínyi Miklós gimnáziumban, amikor az első zsidótörvény megjelent: 1938. Az volt az „ajtónyitás”. Nekem három évi autószerelésen, munkaszolgálaton, Ukrajnán és szovjet hadifogságon át vezetett az út 1947-ig. Másnak más jutott osztályrészül. Az első törvény „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról” szólt és 1938-ban fogadták el. Darányi Kálmán miniszterelnök beszéde előzte meg: egymilliárd pengős (a háborús gazdálkodást bevezető) beruházási programot jelentett be, egyben megígérte „a magyarság élettörekvései” és „a szociális aránytalanságok helyrehozatala” jegyében „a zsidókérdés törvényes és tervszerű rendezését”. Az első húr tehát két hónappal e beszéd elhangzása után pendült meg és immár faji alapon 6 százalékban határozta meg a zsidónak minősítettek arányát egyes értelmiségi ágakban. Ez volt a pont, ahol a történelmi józanságnak, az értelemnek, a racionalitásnak, az emberségnek - keresem a kifejezést - megállj-t! kellett volna kiáltania. Nem tisztem e tárgyban történelmi elemzésbe mélyedni, de talán segít a fejlemények megközelítésében néhány példa, villanás szélesebb értelemben vett családom történetéből. Példaként, hogyan foglalt helyet, szocializálódott, kezdett asszimilálódni a zsidóság a Kárpát-medencében.
