Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
по Emlékezés a bánhidai munkatáborra Amit a Turul láthatott Nézzünk körül mindenekelőtt a tájon, ahol történetünk játszódik. Fent, a faluval szemközt, szinte a fehér sziklába kapaszkodva széttárt szárnyú Turul tekint méltóságteljesen lefelé. Méltán. Ha valóban e legendás sólyom vezette a magyarokat a Kárpát-medencébe, úgy joggal büszke. Anonymus szerint itt, Bánhida területén ütközött meg Árpád serege Szvatopluk nagymorva fejedelem hadaival, legyőzte s ezzel meghódította Pannóniát. Ennek az eseménynek, a honfoglalásnak tiszteletére emelték 1896-ban, a Millennium alkalmával ezt a szobrot. Máig ezerszámra látni az országban Turul-díszeket. Érthető. Minden nép szereti legendáit, ragaszkodik hozzájuk. Nélkülük szegényebb az emlékezet. De lehet a legendákkal élni és velük visszaélni. íme. Amikor itt dolgoztam, alig-alig jutottak el hozzánk egyetemi hírek, csak később beszélt el nekem valamit Túri István barátom, aki olyan szerencsés volt, hogy érettségink után bejutott a numerus clausus keretébe és felvették a jogra. A „Turul” nevet viselő szélsőséges diákszervezet tagjai azonban azzal szórakoztak, hogy provokálták, olykor meg is verték a zsidó származású hallgatókat. Mi több, ebben a szellemben, levente-kiképzésük során, neki is énekelnie kellett egy menetelő nótát, a „Lányok, lányok, lányok a faluban” kezdetű régi katonanóta dallamára, hogy:” Pogrom, pogrom, pogrom a faluban,/ Falu végén vígan szól a géppuska./ Addig szól a géppuska,/ Míg zsidó van a faluban./ Pogrom, pogrom...”stb. A kor másik, nem átköltött, a témáról szóló dala viszont így hangzott: „Turul-madár sebes szárnyon,/ Végig repült az országon./ Megpillantott minden árnyat,/ Fülébe sírt minden bánat.” Valóban minden bánat és mindenkié? Mit láthatott még a Turul? Falu, poros utak, a vele szinte egybeépült Felsőgalla felé vezető úton gyűszűnyi munkásházak sora, egymáshoz tapadva. A kertek is akkorák, hogy azt hiszem, ketten is alig férhetnek el benne. Vagy csak az én emlékezetemben maradtak ilyen nyomorúságosak? Sajnos nem jutott akkor eszembe, hogy be-be látogassak e portákra, talán előnyösebb kép maradt volna bennem. Még nem buzgott bennem kellő riportervér. Inkább arra az ebédre gondoltam, amellyel a fel- sőgallai állomás épületében lakó MÁV-tiszt házaspár ismerősöm várt. Elmaradhatatlan látványt nyújtottak a fejünk felett örökmozgó csillék: vaskocsik gördültek látszólag megállíthatatlanul a drótkötélen. (Az idő később örökre/?/ megállította őket: amikor e sorokat írom, folyik a vita az utolsó magyar szénbánya bezárásáról.) Az erőmű nyelte, csak nyelte a szenet. De a füstös iparváros, illetve iparfalu jelleget kellemesen oldotta sok egyéb között, egy szép hársfasor. A vasútállomás felől vezetett a barakkok felé s azért maradt meg emlékezetemben, mert összekapcsolódott a nem túl gyakori, mégis csak ismétlődő eltávozásokkal. Időnként, a hétvégekre hazamehettünk - bár az általános rendelkezés értelmében a muszosok kevesebb eltávozást kaphattak, mint a honvédek. A visszatérés, a jelentkezés határidő pontja vasárnap éjfél. Tavaszi-nyári éjszakákon ennek a hársfasomak bódító illatában baktattam a tábor és az ügyeletes felé. Kérem, ne csodálkozzanak, hogy ilyen ábrándosán beszélek a munkatábomak erről az epizódjáról. Az ember igyekszik beleilleszkedni az adott viszonyokba, s ha akad benne valami jó, azt élvezi. Ezt tettem - mutatis mutandis - autószerelő koromban, s ezt végig még hosszú éveken át. S ha már az utakról esik szó, még egy megrögződött kép. Ma széles autópályán utazha-
