Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
I Emlékezés a bánhidai munkatáborra 109 Fábián mérnökök műhelyében, a ferencvárosi Dandár utcában inas. De máig megbecsüléssel gondolok e helyre és az itteni emberekre. Erről szólva most kapcsoljunk ki minden más körülményt, a történelmet, a katasztrófa felé sodródást: ez a foglalkozásváltás jót tett velem. Kiragadott az irodalmi álmok rózsaszín ködéből, és bedobott a pesti prolik, egyben a motorok, a szerszámosládák, az olajjal átitatott, döngölt, hideg földön heverés világába. Máig büszke vagyok rá, hogy megtanultam a szakmából annyit, amennyit három év alatt csak lehet. Elhatároztam ugyanis: ha már itt vagyok, megtanulom! Két esztendős inaskodás, majd segédvizsga. Még egy érdekes próbát is kiálltam: az utolsó háromnegyed évben helyet változtattam, a Kéktaxi javítóműhelyében alkalmaztak autó villanyszerelőként. Ám a szakmai tapasztalatoknál még értékesebb volt találkozásom az itteni emberekkel. A mester, a segédek, az inasok - máig szeretettel és megbecsüléssel gondolok rájuk. Nem fogadtak semmiféle ellenszenvvel (igaz a két főnök is zsidó), kezdetben inkább némi sajnálkozással: „Flogy kerül maga ide, ilyen nulla műszaki ismeretekkel?” (De mint említettem, ezt a lemaradást és tekintélyhiányt sikerült szépen behoznom.) Egyetlen ellenszenves fogadtatás az öreginasé: Kelemen Gábor nem szereti a zsidókat. Megmondta s kimutatta. Nem vettem szó nélkül tudomásul, megkérdeztem, miért. Eredetileg falusiak, apja elissza a vagyonkát, a földet egy zsidó ember veszi meg. Ez a motívum rögződik a gyerek emlékezetébe. Feljönnek Pestre, inas lesz. S itt jött az én feladatom - amely társadalmi méretekben sajnos nem ment végbe - megváltoztatni Gabi szemléletét. Elkezdtem beszélgetni vele, elmondtam a „zsidókérdésről” az igazságot. Könyveket adtam kölcsön. Szerencsére megvolt benne a fogadókészség s testi-lelki jó barátok lettünk. Sajnos, korán meghalt, de családja ma is közelállónak tekint magához. Azt hiszem, ez a legnagyobb érték, amelyet ez a három év adott. De a műhely illata is máig itt van az orromban, hegesztő pisztolyom sziszegése a fülemben, a megszokott szerszám nyelének ismerős simulása a tenyeremben. Közben folyt a társas életem. Vasárnaponként kirándulások, lányos házaknál piknik, bridzs, Vígszínház. Míg 1941-ben, egy októberi napon húgom izgatottan csengetett a Kéktaxi műhelyének Víg utcai kapuján: megjött a SAS behívó Komáromba. Ezzel az út újabb fordulatot vett: Bánhida felé. Visszaemlékezésem további fejezetei egy munkásszázadról szólnak, amely 1940 és 1944 között dolgozott a bánhidai erőmű bővítésén. A olvasó itt kemény munkáról, katonás életről, huszonéves erős, egészséges, zsidó származású magyar fiatalemberek itteni életéről, tevékenységéről kap képet. Ezt igyekszik a szerző nyújtani - amennyire tőle és az emlékezetében felhalmozódottaktól és a rendelkezésre álló forrásoktól telik. Súlyos, a magyar nemzetnek nagy megpróbáltatásokat hozó, ezen belül a zsidóságot vészesen sújtó idők. Mégis, a bánhidai táborról szólva nem fogunk találkozni kegyetlenkedésekkel, brutalitással, még kevésbé gyilkosságokkal - mely jelzők egyébként gyakran elhangzanak, ha a korszakról hallunk, olvasunk. Ezért - mielőtt a bánhidai események leírásához fognék, fel akarom festeni a hátteret. Különben hamis képet kapnánk az akkori magyar valóságról. Mindkettőről szólni kell tehát: az általános helyzetről is és a II/4-es századról, az én egységemről is. Bánhida apró része volt ugyan a nagy egésznek - más hasonló „Bánhidákkal” együtt -, de a valósághoz tartozott. Kihagyhatatlan. Megérdemli tehát az emlékezést.
