Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
108 Emlékezés a bánhidai munkatáborra izraelita ünnepeken fel voltunk mentve a megjelenés alól, míg a keresztény piros betűs napokon általános a tanítási szünet. De hadd mondjak még néhány szót erről az iskoláról, a Tavaszmező utcai Zrínyi Miklós gimnáziumról. Néhány méterre tőle a „Nyócker” cigányközpontja, a másik oldalon, meglehetős közel a prosti-negyed. Mégsem emlékszem erkölcsi-bűnözési problémákra, tanári-szülői óvintézkedésekre. A helyzetet tudomásul véve helyezkedett itt el ez a millenniumi emléket képviselő épület, és kitűnő embereket nevelt. Három nyelvet és algebrát oktatott, irodalomsze- retetre nevelt. Itt tanított egy időben történelmet a Magyar Nemzetet alapító Pethő Sándor, még korában matematikát a János vitéz halhatatlan dallamainak szerzője, Kacsóh Pongrác. E humán gimnázium aztán 1938-ban mutatta meg humanizmusát. Szinte mindegyik tanár érzékeltette velünk szolidaritását. Osztályfőnökünk, dr. Ré- ger Béla egyik egyetemre jelentkező barátomnak a kötelező hivatalos ajánlási formula: „egyetemi tanulmányokra alkalmas” helyett ezt írta: „kiválóan alkalmas”. (Igaz, így se vették fel.) Azóta gyakran megkérdeztem magamban: vajon kimaradásunkkal helyet csináltunk keresztény osztálytársainknak? Nem tudom. A háború utáni érettségi találkozókon, mint mérnökkel, jogásszal, orvossal találkoztam velük. Én már újságíró voltam, másik zsidó származású társunk, aki 1938-ban esztergályos lett, most neves professzor mellett műegyetemi tanársegéd, van szerkesztő-regényíró, és így tovább. Minden túlélő a helyén! Kár elpocsékolni (még kevésbé elpusztítani) a tehetségeket. Itt be is fejezhetem az iskolai tanulságok sorolását, de egy érdekes példát még elmondok. Az osztálynak két tiszta jelese volt, két zsidó fiú. Jó lenne valaki a „másik térfélről” is! Néhány tanár összefog, külön foglalkozik egy jó matematikai érzékű fiúval, (lehet, behozták, amit a szülői ház nem tudott megadni neki), és nyolcadikra - tudással, szorgalommal! - jeles tanuló lett. A háború után, mint egyetemi tanársegéd vett részt találkozóinkon. Nem jobb ez, mint a „törvény”? Természetesen tudtam, hogy van antiszemitizmus, a nyilas párt erősödik, Hitler árnyéka rávetődik a világra. Az ausztriai bevonulás két hónappal érettségink előtt történt. De tizennyolc éves koromig saját bőrömön mégsem éreztem a fenyegető valóságot. Különben is - lehet kétezer év kivárási-elviselési tapasztalatai, megszokása hagyományaként - csak néztük, vártuk: mi fog történni. Eleddig ugyanúgy éltem és gondolkoztam, mint keresztény társaim. Folyt a rendes polgári élet, amíg bele nem robbant a változás. Az iskolában minden reggel én is elmondtam (és szívből) a Hiszekegyet, a cserkész felvonulásokon együtt énekeltük, hogy „Vár a Kárpát, s kéri szívedet...” A Babits-, a Kosztolányi-, a Tóth Árpád-kötetek „házi oltáromon” feküdtek. Ha megkérdezik, miért a tragikus változás, nehezen tudok válaszolni. Európán végighullámzott egy brutalizálódó antiszemitizmus. Nálunk külön baj, hogy ez összemosódott a revizionizmussal, a Trianon-traumával. Állami szintre emelkedett az az illúzió, hogy a politikai osztály évszázados mulasztásait egyetlen huszárvágással meg lehet oldani. Értem ezen a zsidóság társadalmi elhelyezkedésével kapcsolatos kifogásokat: a törvényt. Az egész korszakra vonatkozóan kettős tanulságot vonnék le. Két nagy illúzió omlott össze. Az egyik: hitünk a zsidóság asszimilációjában, teljes befogadásában. A másik: az a vágy, hogy Trianont el lehet törölni. Az első állomás számomra - 1938 őszétől - a bölcsészet és az újságírás helyett egy autószerelő műhely. A zsidótörvény hatására, amely elzárta a hozzám hasonló érettségizettek útjait, sorra választottunk valamilyen ipari szakmát. Egyik barátom az orvosi fakultás helyett kékfestő lett, a másik vasesztergályos. Én itt vagyok Biringer és
