Ravasz Éva (szerk.): Férfiportrék a XX. századból - Tatabányai Levéltári Füzetek 13. (Tatabánya, 2011)
Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940–1944)
Emlékezés a bánhidai munkatáborra 107 Tatár Imre: Emlékezés a bánhidai munkatáborra (1940-1944) Előhang A szerző újságíró, aki hosszú pályafutásának köszönhetően megszámlálhatatlan betűt vetett papírra - de még mindig maradt mondanivalója. A következőkben majd a bánhidai munkatáborra emlékezik, a Magyarország és benne a magyar zsidóság számára oly súlyos második világháborús évek - események ráeső részére. Előtte azonban valamit személyes útjáról, amely ide vezetett. A Sors pontosan időzített. 1938 májusában egyszerre kaptam meg a gimnáziumi érettségi bizonyítványt és fogadta el a parlament az első zsidótörvényt. Számomra derült égből villámcsapás. Lehet, tudatosabban kellett volna felkészülnöm a keserű, életemet feldúló fordulatokra - de hát miért is töltötte volna idejét a gyerek, ez a gimnazista - aggodalmaskodással! Életem rendben folyt a középosztály alsó rétegéhez tartozó és a budapesti társadalomba látszólag jól betagozódott zsidó családban. Úgy tűnt, az évszázados asszimilálódási vágy beteljesült. Apám festékkereskedő a Külső-Józsefvárosban, az ő édesapja valaha pesti kárpitos segéd. (Egykor jellegzetes zsidó kézműves foglalkozás.) Anyám a felvidéki Verbón születetett (1889), nagyapám a falu takarékpénztárának vezetője és a hitközség elnöke. A Monarchia ideje ez. Családom társadalmi körülményeiről néhány példa. Az egyik: üzletünk és a vevők viszonya. A Külső-Józsefváros a műhelyek világa, a festő mestereké, a lakatosoké, az asztalosoké. Apám kiszolgálta őket, becsületesen, jól. Barátságos viszonyuknak szinte jelképe az öreg Králik Márton, Pest hajdani németajkú lakóinak késői képviselője. Immár „nyugdíjas festőmesterként” járt be, a pultot támasztva beszélgetni. Magánkapcsolatainkat azonban nem velük tartottuk, hanem a hozzánk hasonló családokkal. Még élt a hagyomány s akkoriban a mainál még erősebb hangsúlyt kapott a vallás. A zsidó családok általában az azonos vallásúakkal barátkoztak, zsidó fiú zsidó lánynak udvarolt. Mennyi volt ebben a vallási-társadalmi kötődés, mennyi a sok évszázados, kölcsönös elszigetelődés maradványa? Nem tudom. S most a másik példám, az iskola. Sem falain belül, sem kívül soha bántódás nem ért. Két vonatkozásban jelentkezett csak vallási különbség. Az osztálynévsorban - az általános társadalmi szokásnak megfelelően - mindenkinek a neve mellett ott volt a „kát”, a „ref’, az „izr” megjelölés. Másrészt még „előnyét” is élveztük vallásunknak:
