Tanulmányok Tolna megye történetéből 11. (Szekszárd, 1987)

Szilágyi Mihály: Boszorkányperek Tolna megyében • 437

úgy határoztak, hogy „... minden helységben a rossz és gyanús személyeket vízbe kell dobni, s akiket bűnösnek találnak, a megyei börtönbe kell kísérni."

67 Mit jelent ez a különös intézkedés? A vármegye a nép között jól ismert vízpróbával igyekezett megtudni, hogy kiket okolhat a természeti csapásokért. A községi bírók parancsára (néha Simontornyán a törvényszék rendeletére) markos hajdúk vagy hóhérlegények bedobták a gyanús embereket a vízbe. Ha az illető a vízen úszott, mint a toll, ami a hajdúk ügyeskedése és a vádlott bő ruhája vagy testalkata miatt könnyen előfordulhatot, akkor azt boszorkánynak bélyegezték. Ha elmerült, az még nem jelentette feltétlenül az illető ártatlanságát. Simontornyán 1713-ban 11 hónapon át fogva tartottak „bűbájosokat,,, akik kegyelmet kaptak, majd 1720-ban ismét gyanúba keveredtek, s a nekik tulajdonított aszály miatt vízbe merítésre ítélték őket. Kiss István úgy tudja, hogy Simontornyán a delikvensek fejét lenyomták a víz alá, csak akkor engedték fel őket, amikor fuldokolni kezdtek. A vallomástétel érdekében olykor megismételték ezt az eljárást.

68 c) A terhelő adatok beszerzése A per nemegyszer évekig is eltartott. Dunaföldvár bírója 1713-ban Herczegh Istvánné előélete felől érdeklődött a ráckevei és dömsödi elöljáróktól, Mindkettő szokatlan gyorsasággal válaszolt, éspedig elmarasztalóan. Tamás Zsuzsa dunaszentgyörgyi gyanúsítottról 1739-ben Perről érkezett a minősítés, amelyért a nótárius egy pipa dohányt sem adna. A paksi Csámpai házaspár perében Paks tanácsa 1717-ben súlyos vádakat rak a bíróság asztalára. Amikor Csámpai értesült róla, nyomban felkereste a Borsod megyei szolgabírót, a papkeszi és seregélyesi elöljáróságot, valamint a jósvafői prédikátort. Szerencséje volt: mind a négy helyről istenfélő, segítőkész embernek titulálták. A jósvafői prédikátor „erkölcsi bizonyítvány"-nyal fölérő levélben igazolta Csámpaiék jámborságát. A decsi Galagonya Tamás Dunapatajon viselt dolgairól nem nyilatkozott hízelgőén a tanács. Ráfogták egy kislány megrontását. A főbíró 1742. évi nyilatkozatából kiderül, hogy Galagonya Kiskőrösről és Bölcskéről is „gyanós voltáért üzettett ki", ezért méltó, hogy jól vallatóra fogják decsi bíró uraimék. A faddi tanács viszont kedvező véleményt küldött a valaha Faddon, később Miszlán lakó Szabó Mihályról. A dunaföldvári Herczeghné magatartásáról nemcsak a dömsödi és ráckevei bírók nyilatkoznak, hanem - a vármegye fölszólítására - maga a földvári tanács is. Megrontás, nyomás, varázslás, fenyegetés - ezek álltak bűnlajstromán. A községi tanácsok adatszolgáltatásaiból az alispán vagy a szolgabíró összeállította azokat a kérdéseket („deutralis puncta"), amelyekre a boszorkány lakóhelyén igyekeztek további információkat szerezni. Kiszálltak a helyszínre, megkezdték a tanúk kihallgatását. Később „meghiteltették" őket, ami a vallomás megerősítését szolgálta. A tanúkhoz intézett kérdések egy része túl általános, ami arról árulkodik, hogy a megye az adott esetben még nem ismeri a konkrét vádakat. Ilyenkor a kérdések csak azt tudakolják, hogy pl.: Tudja-e a Tanú, hogy Fehér Ilonának volt-e boszorkányos híre s neve, s azon helyeken kiket fenyegetett, rontott és gyógyított meg? Vagy: Ráczné, Thotikáné és Tóthné perében: Tudja-e a Tanú, hogy ezek a decsiek kiket fenyegettek és kiket rontottak meg testükben, marháikban, és a megrontottakat milyen írral s ördöngös mesterségekkel gyógyították meg? Ezek a kérdések - úgy tűnik - a falusi embereknek a boszorkányokról alkotott hiedelmét testesítik meg. Más kutató is megfigyelte, hogy a szolgabírót és esküdtet nem annyira a boszorkányok éjszakai összejövetelei érdekelték, mint inkább a gyanúsítottak konkrét károkozásai.

69 467