Tanulmányok Tolna megye történetéből 10. (Szekszárd, 1983)

Szilágyi Mihály: Az újratelepülő Tolna megye (1710-1720) • 33

kedtek (1710—1720 között), hogy alattvalóik katolikusokból álljanak, ezért a magyar reformáció egykori fellegvárának régi magyar lakossága kénytelen volt a környék református helységeiben (Bogyiszló, Öcsény) megtelepedni. A zöm Bogyiszlón húzódott meg, odavitték harangjukat és templomi kelyhüket is.

68 Jány Jakab Ferdinánd Báta és Bátaszék földesura is ki akarta telepíteni Bátáról a kálvinista magyarokat, vállalva a magyar katolikus, a bunyevác („tót") és német lakosság együttélésének konfliktusait. Azonban rosszul számított, mert a magyarok szívesebben viselték el a felekezeti különbségeket, mint azt, hogy kisebbségben legyenek ia bunyevácokkal és a nemléteikkel szemben. Ezért megbízták tanítójukat (Farkas Jánost) azzal, hogy írjon egy remekbeszabott levelet a püspöknek, amelyben minden vitás kérdés megoldását azonnal megígérnek. (A katolikus Felvég és a református Alvég között gyepűt létesítenek: azaz a két egybeépült falurész elválasztása végett egy-egy katolikus és református házat lebontanak.) Az összetartást siker koronázta. A bátai magyar kálvinisták helyükön maradhattak, a német telepeseket pedig Bátaszékre irányították.

69 c) Ünnepek, pihenés, szórakozás A kalendárium fekete betűs hétköznapjait valamikor sok piros betűs ünnep választotta el egymástól. Régente az ünnepet a mértéktelen evés-ivás és a kimerültségig fokozódó tánc jellemezte. Az ünnepekbe, úgymond, belefeledkeztek. A munkában töltött hétköznapokhoz képest aránytalanul sok volt az ünnepnap.

70 Töröksíp- és tárogatószó, citera- és tamburamuzsika mindennapos a magyar és rác falvakban, de a németlakta helységek sem voltak ez alól kivételek. A „Saure Wochen, frohe Feste . .." tapasztalatai nyomán Tevel telepítője, Horváth Ferenc szóvá is teszi, hogy a munkaritmus gyakorta megtörik a sok ünnep közbejötte miatt: „Szekszárdra dolgozni egynehányat beküldöttem, a sok ünnep miatt mit egy nap kerestek, másnap ugyanottan elköltötték."

7i Ezzel a megfigyeléssel találkozunk Schmidt János kitűnő monográfiájában is. Szerinte a németek már az óhazában is oktalanul költekeztek, mert a folytonos ünneplés erre szoktatta őket. Nem csoda, hogy soknak elfogyott az élelme és elszegényedett.

72 Az 1714. évi farsang csodákkal teli levegője és egy magyar jobbágytól vásárolt hordó bor elfogyasztása felhevítette a teveli sváb virtust, kellemes térenkívüliséget kölcsönzött Wamsler bírónak és társainak. A bormérési jog éppen a földesurat illette meg, ezért Dőry és Monaszterly ispánjai lefoglalták a bort és az uradalmi kocsmába szállították. A bíró ezen felháborodva az uradalom majorjába sietett, berontott az ispánok lakásába, szidalmazta őket, majd búcsúzóul bevágta az ajtót. A farsangi mámortól felbátorodott német férfiak mintegy húsz fős csoportja, a bíró vezetésével, visszaszerezte a bort és három napon át azt mérte ki a falu népének. Zenészt fogadtak s a bíró háza előtt táncra perdültek. Nem csodálhatjuk, hogy ezek után Franz Michl Ertlmayer ispán Wamsler bírónak a 14 napi elzáratását sürgeti („Simontornyán vízen és kenyéren kell tartani"); egyébként is a bíró, állítólag, „egész évben mást sem tett, mint zabált és vedelt."

73 A vadászatok öröméhez és a vásárok sokszínű forgatagához szokott rácok népünnepélyei semmiben sem maradtak el a németekéitől. 1711. évi újbóli betelepülésük után egy évtizeddel sem változtak meg. A Helytartótanács elé kerülő javaslat még mindig a többször megismételt követelést tartalmazza: „Tiltsák 102