Tanulmányok Tolna megye történetéből 9. (Szekszárd, 1979)

Hajdu Lajos: Az alsófokú népoktatás fejlődése Tolna vármegyében (1770-1790) • 105

telezhette a tanítót arra, hogy 8—14—21 napra „vonuljon be" a tankerület mintaiskolájába (képzőjébe) „fejtágítóra", vagy meghatározott időre keresse fel a környék valamelyik jó tanítóját az ő tapasztalatainak átvételére. Ilyen esetben azonban mégis azt tartja az Instrukció megfogalmazója legcélravezetőbb módszernek, ha az ilyen gyenge tanítóhoz egy—másfél hónapra „kihelyezik" a mintaiskola valamelyik kiváló felkészültségű tanítój elöltj ét, akit az iskolamesternek kell ezen idő alatt eltartania, ezért vendéglátója mindent elkövetne, hogy e terhes kötelezettségétől megszabaduljon, még felkészültségbeli hiányosságai megszüntetésére is hajlandó lenne. Anélkül, hogy belebocsátkoznék részletkérdésekbe, fel kell hívnom a tisztelt olvasó figyelmét arra, hogy itt beleütközött a jozefinista jogalkotás egyik „gyermekbetegségébe", hibájába: a jogalkotó az egyes esetekben valószínűleg alkalmas fogásokat, módszereket általánossá kívánja tenni és nem számol az ilyen megoldásokból eredő — gyakran az esetleg elérhető eredményt sokszorosan meghaladó — negatív következményekkel, ebben az esetben például a tanítói tekintély aláásásával. Ha az ilyen erőfeszítések nem hozzák meg a várt eredményt — az alkalmatlan tanítót beosztásából el kell mozdítani, legfeljebb a kántori teendőket végezze tovább, a gyermekek oktatásával-nevelésével egy segédtanítót kell megbízni. Amennyiben a panasz tárgya a tanító hanyagsága és ez beigazolódik — elsőízben figyelmeztetni kell; ha „visszaeső" — a figyelmeztetésen kívül leváltással is meg kell fenyegetni; ha mindez nem használ — javaslatot kell tenni leváltására a tankerület főigazgatójához. (Tanulmányom későbbi részében be fogom mutatni, hogy az Instrukció egyes — önmagukban tiszteletre és elismerésre méltó — rendelkezései e korszak körülményeinek tükrében mennyiben voltak „e világra valóak" vagy az ideák rózsás világába utalhatók, itt csak annyit jegyzek meg: a XVIII. sz. utolsó évtizedeiben sokkal többen „menekültek" a tanítóságból uradalmi szolgálatba, nótáriusnak és más területre, mint amennyien „tülekedtek" e szép, de több tövist, mint rózsát termő tisztség elnyerésére.) Helyenként azonban a valóság talaján marad az Instrukció megfogalmazója, felismeri például, hogy nem lehetséges, de adott körülmények között nem is tanácsos minden öreg, beteges vagy tudatlan iskolamester azonnali elbocsátása és helyettük újak alkalmazása. Ilyen esetekre szóló „tanács": fokozatosan olyan helyzetet kell kialakítani, hogy az ilyen tanítómesterek maguk mondjanak le tisztségükről — a lemondás elfogadásához azonban a vizitátor hozzájárulására van szükség. Mai mércével mérve kissé különös a tanítói „nyugdíj-alap" biztosításának módja is: ha az öreg tanító tudatlan, feladatai ellátására nyilvánvalóan alkalmatlan és van fiatal, megfelelő felkészültséggel, valamint gyakorlattal rendelkező utód — az öreget nyugdíjba kell küldeni (ennek nagysága falun 25, mezővárosban 40 forintnál több nem lehet!), a nyugdíjat azonban a tanítói fizetésből kell levonni, tehát csak a megmaradó összeget lehet az új tanítónak fizetésként biztosítani. Másik megoldás: az öreg tanító végezze a kántori teendőket (élvezve az ezzel járó jövedelmeket is), a fiatal tanító pedig minden erejét fordítsa a gyermekek tanítására. A tanítóval szemben az Instrukció hármas követelményt támaszt: „amit tanít, azt maga is jól tudja" (mert hiszen az oktatásban nem érvényesülhet a vak vezet világtalant elve) és rendelkezzék a szükséges oktatási-módszertani ismeretekkel; szorgalommal végezze munkáját (ezt mindig a helyi iskolafelügyelőnek vagy — egyfelekezetű településnél — a papnak kell tanúsítania); és ő maga legyen jellemes, erkölcsös, mindenki számára mutasson példát. A tanító te8 Tanulmányok Tolna megye történetéből IX. 113