Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

Szilágyi Mihály: Társadalmi és gazdasági viszonyok a Duna mentén a török hódoltság korában • 5

gyűjtenek, és azt adják a szerzeteseknek a temetés körüli fáradozásukért.

44 És mi történt a kispénzű keresztényekkel? A varjú sem károgott utánuk? A török bíró róluk is gondoskodott. Volt a töröknek egy bejtülmál illeték címen számontartott kincstári jövedelemforrása, ami tulajdonképpen a hagyatékok elárverezésének illetékéből állt. A hagyatéki jövedelem szedését az e célra megbízott felügyelők végezték, függetlenül attól, hogy az elhalálozott melyik pénzügyi hivatal működési területén rendelkezett ingóságokkal. A török kincstár említett megbízottai az elárverezett javak bevételéből kiegyenlítették az elhunyt adósságait és a temetkezési költségeket, megfizették a kikiáltók munkáját (dellál díj), a törvényes eljárásra ügyelő török bíró is megkapta tiszteletdíját. Végül a felügyelő a tiszta bevétellel elszámolt a kincstárral. A legrégibb hagyatéki ügyet 1553-ból ismerjük. Ekkor Tolnán tizenöt fő után 16 000 akcse értékű hagyaték került kalapács alá.

45 Köztük a legfigyelemreméltóbb Szabó János, Nagy Gergely, Boldizsár borbély és Perváne bin Abdulah írnok hagyatéka. Szabóról kereskedő embert kell feltételeznünk, aki 112 darab dolmányszövetet és 22 darab posztót hagyott hátra az élőknek, kereken tízezer dénárra becsült értékben. Szolgát is tartott, annak 500 dénáros bérét a hagyatékból elégítették ki. Nagy Gergely gazdálkodó és molnár, aki házat, gazdasági épületeiben 30 fertál (kb. 15 hl.) búzát, 6 tehenet, 2 üszőt, 2 sertést tart. Van kertje és egyharmadrész malma, amelyben a ráeső rész ezer dénár. A tolnai borbélyok között talán nem a legszegényebb a Boldizsár, akinek a hagyatékát török pénzben 564 akcsére becsülnek. A török jövedelemigazgatásban tevékenykedő Perváne bin Abdulah hagyatéka jómódra vall: háza, igáslova és paripája, valamint személyi használatú ingóságai 6615 akcsére rúgnak. Egy későbbi (1566. évi) hagyatéki leltár böngészése közben vörös dolmányra, ingre, övre és női holmikra, mint pl. bundára és ködmönre, valamint edényekre bukkanunk. A legszegényesebb holmit Zsidó György és Varga Bálint valamint a júniusban elfogott Mumi nevű ember hagyta maga után. Csak a ruhájukon lehetett osztozni. Közepesnek minősül ezek után Borbála és Ilona asszony hat- és nyolcszáz dénárra becsült hagyatéka. Ebben az összehasonlításban gazdagnak tarthatjuk a közel nyolcezer dénáros vagyont hátrahagyó Bíró Györgyöt, és a Mekkát megjárt Hádsi Véli közel tízezer akcsére becsült ingóságai is jómódra vallanak. Sánta Szabó Ferenc hagyatéka a nagy borkészlet miatt hívta fel figyelmünket, ugyanis abból több mint 15 000 dénár bevételhez jutott a kincstár.

46 Egy következő defter az 1576/77. évi hagyatékokról úgy számol be, hogy minden elhalálozottnál részletezi az ingóságokat, a kikiáltási díjat és a temetésre fordított költségeket. Mindenki vagyonához illő temetésben részesül. A példák sorát Varga Tamás tolnai lakossal kezdjük. Dolmányai, nadrágai, ingei, ernyője, kendője és egy zsák lisztje meg a baltája 673 akcséért kelt el az árverésen. Hozzátartozója már nem élt, ezért a bejtülmál jövedelmek felügyelője 75 akcsét fordított eltemetésére, a kikiáltási díj 13 akcse. Szabó Ilona tolnai lakos egy-egy kék és vörös szoknyája, köntöse, ködmöne és két pártája 379 akcsét érhetett. Itt említjük meg, hogy a Dunán végighajózó Brown Eduárd felfigyelt a magyar lakosság színpompás öltözékére. A magyarok nagyon szeretik a színeket — írja —, ugyanis kék, sárga, zöld és vörös ruhákat hordanak. „Fekete öltönyöket nem igen lehet látni, mert még a papok is hosszú, vörös ruhában járnak." 50