Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között II. • 235

de végül is a bérbeadás kísérlete kudarcot vallott.

107 1938-ban a tolnai selyemfonodát állami kezelésbe kellett venni. Júliusban történt az átadás, s ez év október 15-én helyezték teljes üzembe a gyárat. Tolnán október közepén 400 munkás dolgozott és két hét múlva 100 munkással a cérnázó is dolgozni kezdett.

108 A munkásnők helyzete azonban nem sokat javulhatott, mert 1939. augusztus 17-én ismét sztrájkba lépett a tolnai selyemfonoda kb. 500 munkása, 20%-os béremelést' kérve. A munkások átlag 12—27 fillér órabért kaptak, majd ezeket a béreket ez év augusztus 18-án, tehát nyilván a sztrájk hatására és a központ utasítására, a gyár igazgatója 14—31 fillérre emelte. A munkások a béremelés kihirdetésekor azonnal kijelentették, hogy hajlandók munkába állni. Mivel azonban időközben a gyárban javítási munkálatokat kezdtek, ezért a gyárigazgató közölte a munkásokkal, hogy csak augusztus 21-én kezdhetik el a munkát.

109 A sztrájk elhúzódása tehát nem a munkások „bűne" volt, mégis ők bűnhődtek a késői munkakezdéssel, amely pedig kizárólag a munkáltató érdekeit szolgálta. A gyárban csupán augusztus 28-án indult el a munka.

110 Ehhez az iparághoz tartozott a Tolnai Textilművek Rt. is, amelynek hivatalos adatait már ismertettük. Ebben a gyárban 1935-ben napi 12 órás munkaidő volt, reggel 6-tól 18 óráig és igen alacsony munkabér. Ez volt az oka az az évben kirobbant, több hétig tartó sztrájknak, amelynek során a gyár vezetősége csendőrség segítségét vette igénybe az összegyűlt dolgozók szétoszlatásához. A sztrájk irányítóit elbocsájtották. Ezt követően tért azután át a gyár a két műszakra és a kétgépes rendszerre. A gépek átszerelése egy-hat napig tartott, és erre az időre a munkások nem kaptak bért. A régi szövőgépek száma 120-ra nőtt és a gyártmányok között divatszövetet, divatselymet és a parasztok által kedvelt fej kendőket, sálakat, plédeket stb találunk.

111 A kendergyárak közül a dunaföldváriról töredék adatokból sikerült képet alkotnunk. Ez a gyár 1934—36. között Benedict József bérlete volt, de 1936-ban ismét a részvénytársaság maga kezelte. 1938. után — a visszaemlékezések szerint — „fele részben az előszállási papoké" lett.

112 A helyi sajtó híradása arra mutat, hogy a részvénytársaság 1938-ban saját kezelésbe vette a dunaföldvári gyárat. A lap arról emlékezett meg ebben az esztendőben, hogy 1937 tavaszán csecsemőgondozó telepet létesített a vállalat és télen 187 munkás és 66 gyerek részére rendezett ünnepséget.

113 A visszaemlékezések szerint is 1937-ben létesült a gyárban bölcsőde és napközi otthon, amelyben 6 éves korig 20—25 gyerekre két gondozónő ügyelt. Szakácsnő is volt, továbbá hetente kétszer orvosi ellenőrzés. A részvénytársaság igazgatója: Klopfer Izidor létesítette ezt a bölcsődét, aki — mint a visszaemlékezek mondták — „nagy gyermek bolond volt".

114 A gyárban dolgozó szakmunkások száma — a visszaemlékezések szerint — 4—5 fő volt, rajtuk kívül 100—120 betanított munkás, 20 napszámos és 40 idénymunkás dolgozott. Négy művezető volt még a gyárban. Az alkalmazottak összes számát (kocsisokkal, portásokkal stb.) 200—250 főre becsülték, akiknek fele női munkaerő volt. A gyárban nagyon sok volt a nehéz fizikai munka és az anyagmozgatás. Tizenkét órás munkaidő volt 6 órától 18 óráig, rövid reggeli, és másfél órás ebédszünettel. Télen „hosszú deszkás" szánon fuvarosok mentek a munkásokért, vagyis a munka az egész éven át folyt. Az 1930-as évek második felére sem sokat javult a gyárban a munkások helyzete. Védőrácsok ugyan voltak, de munkaruhát nem kaptak és a por274