Tanulmányok Tolna megye történetéből 8. (Szekszárd, 1978)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között II. • 235

szaklap 1938. évi 7. számának 7. oldalán „Bérmegállapítás a tégla- és cserépgyártóiparban" című közleménye indította el, amelynek hatására a téglagyári munkások bérük rendezését kívánták. A békéltetési tárgyalásokat az iparhatóság vezette, de a munkások nem kapták meg a kívánt béremelést. Július 30-án a régi munkabérek mellett kezdtek ismét dolgozni.

65 A téglagyári munkások helyzete közismerten a legrosszabbak közé tartozott. 1939-ben bizottság alakult a legkisebb munkabérek megállapítására, s ez a bizottság először az élelmiszer- és a téglaiparban állapította meg a minimális munkabéreket. Az ország területét három részre osztották: az első a főváros és környéke, a második osztály a törvényhatósági és megyei városok 15 km-es körzetben, és a harmadik a többi község. A bizottság ezer db tégla után fizetendő szakmánybért 7,20 P-től 28,60 P-ig állapította meg.

66 Ehhez az iparághoz az építőipar állott legközelebb, amely egyike volt a megye legnépesebb iparágainak. A műhelyeket, illetve az önálló szakmunkásként megjelöltek számát tekintve 1937-ben a megye iparszerkezetének közel 12%-át ennek az iparágnak dolgozói alkották. Ide soroltuk az építőmestereket, az építészeket, az önálló kőműveseket és ácsokat. S e számhoz járul még azoknak nagy tömege, akiket a címtár — mint távollevő munkavállalókat — nem tüntetett feT, továbbá azok a segédmunkások, napszámosok, akik ugyancsak az építkezéseknél keresték meg kenyerüket.

67 Megemlékeztünk már ennek az iparágnak viszonylagos szervezettségéről, s így csak utalni szeretnék azokra a bérharcokra, amelyek 1936-ban Pakson, 1937-ben pedig Tolna megye egyéb területén ebben az iparágban voltak.

68 Feltűnő, hogy a helyi sajtó ekkor már mennyire elhanyagolja az építőipar és munkásai helyzetének vizsgálatát. Pedig ez volt az az iparág, amely általában mindig közérdeklődésre tarthatott számot. Ehhez járul még az is Tolna megyében, hogy az építőiparban foglalkoztatottak száma viszonylag magas. A megyei lapban időnként megjelenik egy-egy cikk települések fejlődéséről — amely érintőlegesen közölt adatokat új épületek létesítéséről is, — így pl. 1937ben Dunaföldvár „rohamos fejlődéséről" írt az újság, amelyet az új Duna-híd okozott.

69 1936 nyarán végre megjelent az ács- és kőművesiparban fizetendő legkisebb munkabérekről szóló rendelet, amely szerint a szakmunkások órabére 44—48 fillér volt, a napszámosoké pedig 20—26 fillér. Itt is megvolt azonban a nagy különbség a települések nagysága szerint, mert ez az órabér csupán a legnagyobb településekre vonatkozott, másutt az építőipar munkásai 34—38, illetve 18—22 fillért kaphattak csak.

70 Az egyes települések urbanizálódásával kapcsolatosan ennek az iparágnak a fejlődésével is számolnunk kell, bár ez ekkor — éppen a közelgő háTborúra történő előkészületek miatt — nem tartozott az élvonalban álló iparágak közé. Hasonlóképp „mostohagyereke" az iparnak a megyében a faipar. Ennek oka elsősorban a nyersanyaghiány. A gyári címjegyzékben ebben az iparágban mindössze két fűrésztelepet jegyeztek fel: Bátaszéken és Űjdombóváron, amely utóbbit később tintával áthúzták. Feljegyezték továbbá Űj dombóváron a fatelítő telepet és Dombóváron Moldoványi Ede műasztalos gyárát, amely utóbbinak gyári jelleget 20 munkás, illetve 10 munkás és motor alkalmazása adott.

71 Fűrésztelep azonban másutt is lehetett, de ezeket sem a gyári címjegyzék, sem az ipari címtár nem tartotta nyilván. így pl. egy amputációval végződő 268