Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Állatőrzők és pásztorok

lássál hírül adhatták egymásnak. A veszedelmes úsztatásokat elkerülhette az, aki időben útnak indult. A jószág kihajtása napokig is eltarthatott, különösen, ha a kompot vették igénybe. Nem mindenki indult el. Leginkább azok mertek maradni, akik jó magasra feltöltötték az aklot és elegendő szénával rendelkeztek. „Borjáti öregapám szállása a Kis Duna mellett volt. Jöttek egyszer csak a Gyöngyösoldal felöl, egymás után hajtották a marhát a falu felé, fókaszám. Hívták az öreget, hogy jöjjön, mert jön az áradás. Mert először a Duna szélin emelkedett a víz. Végül is megjött, de akkor már az út víz alatt volt és nem indulhatott el a marhákkal. Volt egy vadcseresznye fája, ott azon volt egy állása, oda felment. De hamarosan csöncsögött a víz az akóba a marhák alatt. Az akó körül voltak a bogják. Dobálta bele a szénát, mert a cseresznyefa alatt ott volt mindig a csónak is. Minden eshetőségre. A jószág a szénán állt térdig a vízben, ő gebedözött a fán. A jószág a kolláton át itta a vizet. Addig feltöltötte szénával, minden szénáját belehányta az akóba. 18—20 marha volt. Egy hét alatt lement a víz. A szénát a korlát oldalán szárogatták, ladikkal, dereglyékkel mentek az erdőbe, vágták a csuhit, zöld ágat, rekettye bokrot, egy hétig így táplálták a jószágot. Később lett nád, azt kaszálták. Mondta az öreg, ha jön valaki Gyöngyösoldalról, ő lesz a második aki megy." (Decs) E szerencsés kimenetelű eset másképpen is végződhetett volna, ha a víz csak néhány centiméterrel emelkedik, vagy néhány nappal tovább tart és az állatok megkísérlik végső kétségbeesésükben a kitörést. Ha a víznek nagyobb a sodra, vagy a szél is fúj, kimosta volna a lábuk alól a szénát, és így pusztultak volna el. Valószínű, ilyen hevenyészett magasításokról szól egy 1780-ban kelt gerjeni levél: „ ... Szarvas és Ló béli marhánk a Paksi sovány homokra ki szorulván nyomorognak s. v. sertvéles Marháink tsinált állásokon töltéseken nyavajognak .. ,"

294 Az 1956-os árvíz Bogyiszlón azért követelt annyi áldozatot az állatokból, mert a víz mozgott és kimosta a jószág lába alá dobált kukoricaszárt, szénát és a víz olyan gyorsan emelkedett, hogy még az istállóban sem volt idejük azt letaposni annyira, hogy fel ne lábjon. Végül meg kell itt említeni azt, hogy a rendszeres ártérből való kihajtások emlékét lehetséges, hogy kettős helynevek is megőrizték. Ilyeneket Peer Viktor talált a Sárköz és az azt nyugatról keretező dombvidéken.

295 A mohácsiak, bátaiak, nyékiek gyakran hajtották nyájaikat kelet felé, Duna—Tisza közére is.

296 ÁLLATÖRZÖK ÉS PÁSZTOROK A vízrendezések befejezéséig a közös, nagy nyájak felállításáig, és egyre csökkenő mértékben azután is fennmaradó, egyéni legeltetésben az állat őrzését és téli gondozását a parasztcsalád tagjai látták el. A rokonok gyakran összeverték marháikat és felváltva, hol az egyik, hol a másik család állított melléjük gondviselőt. Számos példánk van arra is, hogy a kisebb állatállománnyal rendelkező gazdák közül az egyik elvállalta néhány hasonló családnak a jószágát őrzésre. A legény, akinek a gondozására a disznókat vagy marhákat bízták, ezért a többi gazdától valami kis bért is kapott. E pásztorok a családi munkaszervezetbe tartoztak. A nemzedékek együttélését tekintve a Duna menti magyarság zöme nagycsaládban élt. E népcsoport műveltségére, családformájára azonban már a XVIII. század második felétől kezdve a születésszabályozás nyomta rá a bélyegét. Elsősorban áll ez a Sárköz, Mohács és Kölked református magyar 27 Tanulmányoik Tolna megye történetéből VII. 417