Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

FÖLDMÜVELÉS ALÁ VETT TERÜLETEK; SZÁNTÓFÖLDEK ÉS IRTÁSKERTEK

úgy kívánt enyhíteni, hogy a tavaszi vetőben több földdel rendelkező, nagyobb gazdákat kötelezte arra, hogy területükből a rászorulóknak kukorica alá való parcellákat engedjenek át.

25 Vidékünkön a földművelés és állattartás viszonyát talán legszebben az a többször előfordult eset világítja meg, hogy a rendkívül magas vízálláskor, legelő nélkül maradt jószágot ráverték a vetésekre mindaddig, míg továbbhajtásukat és elhelyezésüket biztosítani nem tudták. Az ártéri környezet elsősorban azt jelentette, hogy a gabonatermő felületek viszonylag igen szűkösen voltak, főként az ártérbe települt falvak esetében és csak igen jó terméskor biztosította a helyiek kenyérgabonáját.

26 Ami kevés termett, azt nagy gonddal és gyakran munkaigényesebb és kezdetlegesebb, de kevesebb veszteséggel járó munkamóddal és eljárással takarították be, dolgozták fel, tárolták és takarékosan használták fel. A föld megefelélő előkészítését a szeszélyes vízjárás gyakran megakadályozta. Legtöbb veszély a hosszabb ideig földben lévő őszi vetést fenyegette, viszonylag többször sikerült a rövid tenyészidejű tavaszi árpa termelése. „Az árvíz miatt semmi búzájuk nem maradt és sok föld vetetlen... sok szegény ember árpa kenyeret eszik", — panaszolják a madocsaiak 1736-ban.

27 Az őszi gabonák között első helyen állt a kétszeres. A vizes, saras, ártéri földeken a vetőgépek csak az ármentesítés teljes befejezése után terjedhettek el. A felázott talajon az elmúlt években is gyakran csak kézzel lehetett vetni. Madocsán szokás volt — talán éppen a vizek kártételét csökkentendő —, hogy kétszer vetettek. Az először kézzel bevetett földet sekélyen leszántották, majd a szántásra újra magot szórtak és azt nehéz faboronával, fogassal újra meghúzatták. Decsen a vizes, sáros földeken a hagyomány szerint lóhátról vetettek. Máma is járja a szólás: zabot lóhátról, vagyis ritkán kell vetni, mert az úgyis megbokrosodik. A magvető Decsen valamikor a vetőabrosz két egymás melletti sarkát kötötte a derekára, más kettőjét bal karjára tekerte és úgy hordta maga előtt a lecsüngő bugyorban a szemet. Ez nehéz volt és akadályozta a lépést is. Később vetőlepedőt, vetülepüdöt (Decs) használtak vagy hamvast, Madocsán és Decsen is. Ezt már félvállon viselték. A századfordulón már a zsákból való vetés terjedt el. A kikelő vetést is gyakran elöntötte a víz és akkor azon halak bizakodtak. Bizonyos lisztharmat betegség kártételét pedig a ködnek tulajdonították, mely sokáig megülte a lapokat tavasszal és nyár elején is, amikor a környező dombok már napsütésben fürdöttek. A mélyen fekvő ártéri földeken a tavaszi fagyok is nagyobb károkat tettek. „1866. május 24-i fagy. A gabonát takarmánynak kellett lekaszálni. . . Pénzen vett búzával vetették be földjeiket."

28 A megmaradt kevés termés aratásához, betakarításához, nagy gonddal láttak. Ha vízben állt a beérő gabona, csónakról vagy a vízben gázolva sarlózták a kalászokat és a csónakba gyűjtötték össze. Csak száraz földön tudták a lesarlózott vagy lekaszált gabonát kévébe kötni és csomókba rakni. A sarló-kasza váltás a határ ármentesítésének mértékétől is függött. Területünk felső részén, ahol korábban indult meg a vízmentesítés, a kaszát előbb alkalmazták, az eltérés azonban nem nagy. Madocsán 1873-ban született öreg ember sem emlékezett a sarlós aratásra. Bátán 1886 körül kezdték a kaszát általánosan alkalmazni, de az ártér göröngyein még a századforduló körül is használták a sarlót. A Sárközben a vízmentesítéssel meggazdagodó felvakban, öcsényben, Decsen, Pilisen, Alsónyéken, de részben Bogyiszlón is a helybéli nagyobb gazdák „a töltés után" már nem arattak kaszával, a megnövekedett gabonaterület levágásához részes 437