Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Az állatok kihajtása az ártérből árvízkor

Madocsán 1855-ben emiitett Öreg Töltés is kijáró út lehetett, mert a faluból délkeletre említik, két oldala fel volt árkolva és fűzvesszőkkel volt beültetve. Töltések és mesterségesen kiképzett úsztatóhelyek az ártér legfontosabb útvonalain voltak. Az ezekhez vezető mellékutak tulajdonképpen a térszín természetes magaslatain, hatjain, göröndjein futó csapások voltak. A hátakon a göröndökön ugyanis régtől fogva létesítettek kerített, magán birtoklású irtáskerteket is és ezek akadályozták a jószág mozgását. 1802-ben az utak felülvizsgálatára kiküldött mohácsi esküdtek jelentik: „Ugyan ottan reá mentünk Bubreg András, Visnyei István, Juhász Istványnak új kerítéseikre és s. v. sörtés ollyaikra, kik annak előtte gyakran vádoltattak, hogy bizonyos régi Duna-partját elfoglalván a városi Marháknak vizekben leendő járását elrekesztették légyen ..." 1807-ben azt jegyzőkönyvezik, hogy az újonnan létesített kerítésekkel „a régi utakat sokan elzárják és sem széna takarodáskor kocsikkal, sem marhák minden felé a Dunára nem mehetnek". 1827-ben a mohácsi szigeten lerombolják mindazokat a kerítéseket, melyekkel „a közönséges haszonra szolgáló kocsiutak elzár attatnak, ahol még a legszorosabb időben is veszedelem nélkül járni nem lehetne..." Ekkor véglegesen kijelölik az utat a Dara Háton és átvágják az útjába kerülő kerítéseket, „ha valamelyik az által vágott kerítést újra bé sántzolni akarná, az köteleztetik azt két kapuval ellátni."

290 A közösség úthasználatán kívül az egymás mellett lévő, illetve másoktól körülvett szállások és rétek tulajdonosainak is útjoguk volt a réteken át. Ez is a háborítatlan használat során jött létre és a rétek eladásával az új tulajdonosnak is el kellett ezt ismernie. Az erőszakos magánút-elzárásokat is megsemmisítette a tanács és testi fenyítéseket is alkalmazott a makacskod ókkal szemben. Azok viszont, akik más rétjén jártak át, feleltek minden okozott kárért.

291 Arra is van példa, hogy a réttulajdonos arra kötelezte a rajta átjárókat, hogy azok az átvezető utat kétoldalt kerítsék és a kerítés állapotáért is feleljenek. A tanács azonban nem engedte az átjáró utakat a legalacsonyabb szintekre leszorítani.

292 Árvíz esetén, a kimenekülő jószág által okozott károkért a régi jogszokás szerint nem járt kártérítés. 1843-ban azonban ezt a szokást a bíró már nem méltányolta, amibe az érdekeltek nem nyugodtak bele.

293 Az állatállományt csak nagy víznél hajtották ki teljesen az ártérből. Magasabb vízállásnál a jószág az ártér magasabb szintjeire húzódott, mint például a decsi állatok a Keskenyi és Szomfovai erdőbe stb. Ilyenkor is sor kerülhetett úsztatásra. Egyszer a múlt század közepén Erzsébet napra lekopott a decsi mező, „erre már nem volt mit etetni, meg a víz vette el. Nagy vizek voltak a Paptavában... Hát itt Tapasztón megfogtam a marha farkát, kapaszkodtam, és úszva mentünk föl Bogra oldalig. Ott az erdőben aztán göröndről, göröndre mentek ..." Ahol a szállásokat a falutól a Duna választotta el, ott egyesek még a századforduló után sem várták meg a kompot, átúsztattak a tehenekkel a folyamon. (Bogyiszló) „A disznó árvíz nélkül is úszott eleget. Vannak az erdőben olyan ,fofco7c, öles víz van benne, egy-kettőre átmentek rajta. A pásztor került..." Magasabb vízállás idején az egyik göröndről a másikra nem lehetett áthajtani, hanem a kanász előre átment és átfütyülte, áthívta a falkát. (Öcsény) Az árvédelmi gátak megépítése előtt az árvíz sohasem jött olyan hirtelen, mint utána, ha átszakította a töltést. A víz jöttét így kiáltozással, dobo416