Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Legeltetés és feleltetés az erdőkben

hettek fel. A kétszeri(sarjus) kaszálás, mintegy ezer éve létezik, de sem Európában, sem hazánkban nem vált általános gyakorlattá. Épp a Duna mentén még a XIX. század közepén is hangsúlyozzák, hogy itt csak egyszeri kaszálás szokásos. Míg azonban a lombos ág levágása, szárítása és elraktározása, szénaszerű téli takarmányul a Balkán félszigettől és az Alpok vidékétől egészen Skandináviáig általános volt és még sok helyen ma is megfigyelhető, hazánkban nem találjuk meg, bár a magyar nyelvterületen nem ismeretlen. Erdélyben a csereszéna készítése korántsem általános a magyarság körében, több helyütt pedig, ahol előfordul, román szóval frunzának nevezik.

252 Hasonló gondoskodásra a Dunántúlról csak elvétve találunk adatot és ott is inkább, mint állatgyógyszer szerepel felfúvódás ellen a széna közé tett, aszott, leveles bükkág. A gyenge, rügyes ágak nyesése és etetése télen és kora tavasszal viszont a Duna mentén és a Mecsekben általános gyakorlat volt, de véleményem szerint az egész magyar nyelvterületen megvolt. A teleltetésnek ez a módja szintén fellelhető Európa nagy részében. Ugy tűnik, hogy ez utóbbi mód nemcsak a logikusan régebbi, hanem a kedveltebb módja is és csak ott szokás a csereszéna felkazalozása, ahol a tél nagy hóval jár és ez az állatok és emberek mozgását, a legeltetést akadályozza. Például, az Alpokban és Svédországban csereszénát kötegelnek télire. Erre a legalkalmasabb idő a fagy beállta után, de hóhullás előtt van. Ha elsietik szedését, a levelek kiszáradnak és értéktelenné, avassá válnak. Legjobb, ha a fagyban vágott vessző már többet nem enged föl. Norvégia partmenti enyhébb részein nem is a leveles ág, a csereszéna gyűjtés a szokásos, hanem a ris szedése, olyan helyekről, ahová az állatot nem tudják, vagy nem akarják már kiengedni. A ris = nyír, fűz, berkenye és szilfa ágak fogyasztásra, télen frissen vágva, levél nélkül.

253 Nem készítenek csereszénát Angliában sem, ahol az enyhe télben a jószág egész évben kint legelhet. A frissen, tavasszal vágott rügyes ágat minél később vágják, annál nagyobb tápértékkel rendelkezik, míg a beszáradás nagyban csökkenti az emésztés során feltárható tápanyag mennyiségét. Tavasszal a rügyekben raktározott tápanyagok feldúsulnak és az állatok számára kedvező átalakuláson is átmennek. Ez az ág feltétlenül értékesebb, mint ugyanakkora szárított leveles ág. Az ilyen ágak tavaszi etetése megvolt azokon a területeken is, ahol a csereszéna készítését is ismerték. Például Dorner megemlíti, hogy „még az 1900-as évek elején is előfordult Bihar, Beszterce, Csik és Udvarhely vármegyében, a havasi legelökön, farügyeken teleltettek át az állatok, mert nagyon száraz esztendőkben a gyepes területen szénát nem termeltek."

25

** Baranya megye 1762. májusában az erdők védelmére a helytartó tanácshoz küldött felterjesztésében azt olvassuk, hogy „meg kell tiltani azt, hogy a jobbágyok télen jószágaikat levágott gallyakkal táplálják (7. pont), valamint azt is, hogy a pásztorok baltával menjenek az erdőbe (9. pont), az abroncsoknak és más célra megfelelő vesszők vágását pedig az uradalom áltál kijelölt erdőrészeken szigorúan kell ellenőriztetni (10. pont)."

255 Európában ennek megfelelően a legelő, ahol az állat maga kereste meg táplálékát, sem volt valaha nyílt, füves terület, hanem a fák legelése összekapcsolódott az alatta termő fűével. Vergilius, Columella foglalkozik a különböző fanemek tápértékével és kedveltségével, szerintük a szil, kőris, gyertyán, szelídgesztenye, fűz és berkenye állott első helyen (Mohács is a szilfákat védte legszigorúbban!). A német Esche és Weide szó egyaránt jelent legelőt, valamint kőris-, illetőleg fűzfát. A klasszikuskori latin pascum, pascua — bokros legelő volt, lomb és fűtermő egyaránt, és végső soron a német Esche szóval 405