Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legeltetés sajátosságai - Legeltetés és feleltetés az erdőkben

(Öcsény) „Csak emlegették, hogy az ágról szedték levelestől a gyönge vesszőt, télen az erdőn a gyönge hajtást a fa tetején, a tehén is nagyon ette, mint a szarvasok. Susaj — az a fa högye, ami gyönge, megeheti a jószág. Nem minden fát! A jegenyét, füzet, szilfát, de a nyárfát már nem." (Decs) „A marha nem minden faágat szereti. A fűzfát, eperfát szereti legjobban, de megeszi a tölfát is." (Bogyiszló) A Sárközzel túlsó félen szomszédos Fájsz erdei legeltetéséről, telelt etéséről részletesebb leírásunk maradt. 1841-ben megyei végzéssel az uradalom még csak a szarvasmarhák legeltetését tiltotta meg a Fajszi szigeten, a lovakkal és sertésekkel való járatást még megengedték. 1847-ben az erdészet jelentette, hogy a tilalom ellenére továbbra is behajtják a marhákat és „nem csak a sziget erdőben sok helyen sarjadzó fákat, hanem a sziget erdőhöz csatlakozott öntésekben növendék fákat is pusztítják, s az erdő nevelés ártalmára gyümölcsfák ültetésével mindinkább tovább terjeszkednek". A jelentésből megtudjuk még, hogy az erdész az említett erdőben és a kiöntésekben „létező apróbb fák tetejét nagy részben levágva találta". A község képviselője a megyegyűlésen kijelentette, „hogy azon erdőhöz az uradalomnak kizárólagos joga nem lehetvén, a lakosok azzal, hogy ottan maláta vesszőket vágtak, egyebet nem tettek, mint hogy a gyakorlat által erősített haszonvételtől ... elállani nem akartak". A megyei végzés ezután ismét csak a marhákat tiltotta ki a régi erdőből, de ^„szigethez csatlakozott kiöntésekben bárminemű jószág általi legeltetéstől nem különben valamint a régi Szigetben, úgy a mellettei kiöntésekben létező, s az erdőt tévő bármiféle fák vagy vesszők vágásától szigorúan eltiltotta" a falut.

247 Tálasi István 1955-ben nyomatékkal felhívta a figyelmet az erdei legeltetés kutatására, mert egyrészt a magyarság előző szállásai nemcsak a sztyeppre, hanem a ligetes sztyeppre és a tölgyrégióra is kiterjedtek, másrészt a korai Árpád-kortól kezdve, szinte napjainkig vannak adataink lomberdők legeltetésére vonatkozóan.

248 A legújabb történeti növény- földrajzi kutatások — sok előző és eddig érvényes véleménnyel szemben hangsúlyozzák, hogy a Kárpát-medence természeti adottságai azt teljes egészében az erdők zónájába sorolják.

249 Az Alföld legszárazabb felületein is erdő növekedett, itt is csak a löszhátak gerincén és azok déli lejtőin lehettek fátlan foltok, ezek azonban elenyésző százalékát tették ki az egésznek. A pusztásodás emberi tevékenység eredménye. A Dunántúlon a honfoglalás korában csak az állandó vízfelületek és a lakosság által irtott földek voltak fátlanok, a megújuló irtás nélkül ezek is beerdősödtek volna. Hasonló volt a Felföld is. Az Alföldön a korábbi erdőpusztítások és legeltetés folytán ugyan már voltak ekkor nagyobb pusztás foltok, de egészében ez is erdős, ligetes terület volt. Erdély ismét teljesen az erdőzónába esett. Vitatott a délorosz steppék fátlanságának eredete. A klasszikus időkben a Fekete-tengerbe ömlő folyók völgye még erdős volt. Az újabb kutatások így Taliev és Leinbach, az erről szóló szovjet kutatások és viták alapján azon a véleményen vannak, hogy a terület is a magyar Alföldhöz hasonlóan erdőből pusztásodott el.

250 Az erdők hasznosításának módja az állattartásban igen gazdagon kutatott téma Európában.

251 A lombot legeltették és etették. A kaszálható rét mesterséges képződmény, kaszálatlanul e terület újra beerdősödött volna és beerdősödik ma is. Ez önmagában is mutatja, hogy a füszéna felhasználása az állatok teleltetésében másodlagos, megelőzte azt a falomb téli etetése. Még Cato is ajánlja télire a lomb gyűjtését, szárítását és Tacitus sem említ szénaterrnő területeket, fátlan kaszáló réteket. Ezek csak a Karoling-korban tűn404