Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - A legelők

értelmében véve, de ahhoz hasonlóan nyílt, jó legelő, szelid fűvel benőtt területet jelentett. „Minden kaszáttóink, Legelő mezőnk ... víz alatt vágynak, Barmaink a Paks Város homok hegyekkel tellyes legelő mezején nyomorgnak" — írják a gerjeniek 1780-ban, amikor a vármegye rendeletéből emelt töltés miatt határukról a víz nem tud lehúzódni. Ugyancsak ebben a rendkívül árvizes esztendőben a szekszárdiak arról panaszkodnak, hogy „a legelő mezőnek ... nagy részén azon ár víz sok ideig uralkodván marháink a legeléstől meggátoltattak". Az árvíz ekkor Öcsényben is „a legelő mezőt haszontalanná és semmire kellővé tette".

210 1796-ban Szekszárd városa azért panaszkodik az úri széken, hogy az uradalom szőlőt telepített és azért „egy darab Legelő mezőtske él veszett".

211 Az ártérben élő nép szemléletében a magasabb, ármentes szinten, a völgyekkel dombokra tagolt, dunántúli táblavidék „a Mezőföld", valószínűleg azért, mert e szinten a földművelést az árvizek nem akadályozták és itt már igen régen a szántóföldi művelés folytán kiirtották az erdőket. A Mezőföld nyílt, áttekinthető, füves, illetőleg szántott és vetett területté vált. „Midőn a víz rajtunk uralkodik, ha külső mező földi uraságok határjaikban barmainknak legelő mezőt nagy áron nem bérelhetünk, az magunk földjin az éhség miatt és a nagy vizek miatt el kelletik vesznünk..." — írják a decsiek 1766-ban.

212 Mező-föld volt a neve a sárközi falvak ármentes szintű szántóterületeinek is. (Külső és Belső Mező vagy külső és belső mezei földek.) A két nyomásnak megfelelően az ugarban és a tarlókon itt is volt fűtermés, vagyis legeltethető mező. A mező szónak ugyanis határozottan ilyen értelme is van. 1792-foen a mohácsi elöljáróság elvégezte „egy szívvel és lélekkel, hogy az újonnan foglalt kertek a mezőnek szűk volta miatt el bontassanak"

213 Még világosabban nem a területre, hanem a rajta nőtt fűre vonatkozik a decsi népdalnak ez a sora: „térdig ér a gyönyörű mező". Madocsán a mező máig jelenti a legelőt és annak füvét is: „milyen jő mező van a legelőben", vagy „a tarlóban jó, megő volt". „Ha a május jó, akkor szeptemberben jönnek a jó őszi mezők — akkorábban a marha tartja magát, ha már nem is hízik. Ha van nyáron jó mező, a marha kiválogatja a javát és megmarad a rosszabb. Mikor az őszi mező fogytán jván, akkor megeszi a nyári avas mezőt is.. " — jegyeztem fel szó szerint Öcsényben. Mindmáig megtaláljuk Öesény mindennapos szóhasználatában a legelő gyöp elnevezését. „Gyöpre hajtja a marhát" — nemcsak azt jelenti, hogy fűre hajtja, hanem egy bizonyos területre, a Közlegelőbe. A szó értelme szűkült, sőt, tulajdonnévvé, helynévvé is lett. „E-mék a Gyöpre" helyett azonban már egyre többen azt mondják: „E-mék a Legelőre". A gyöp ilyen jelentését például Tápén is megfigyelhettem: Nagy Gyöp és Kis Gyöp. Dunaföld váron a múlt század közepén a Felső legelő mellett külön dűlőt alkotva találjuk a Felső-, Második- és Harmadik Gyöpöt, és Gyöpmezőt, valamint a Sarokgyöpöt. Ugy vélem, hogy a várost kerítő, alacsony szintű és homokos legelővel szemben a magasabb szintű Gyöpök, füves mezők, tehát értékesebb legelőterületek voltak, s mint ilyenek, a vonós marhák tilosai lehettek. A Felső-, Második, Harmadik Gyöp és Sarokgyöp az 1858-as katonai térképen már szántók.

214 A gyöp a régiségben magát a füvet jelentette, majd a gyöppel benőtt terület nevévé, legelő jelentésűvé lett. Összetételben a gyöplegelő mindig füves, legeltetésre használt területet jelentett, tehát nem vonatkozhatott erdei, tarló, ugar, vagy réti legelőre. Dunaföldvár közlegelőjének felosztása után „tovább már gyöplegelő nem volt, azután csak ugaron és tarlón járt a jószág". Közel 60—70 esztendő telt el azóta, hogy a dunaföldváriak a fentebb említett Felső, 394