Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Juhok

Világos Bátmonostorról, Szuprics Paks vidékéről stb. Ezek a juhászok is az év nagyobb részét távoli legelőkön töltötték nyájaikkal. Rendszerint karácsony után ellettek és húsvétkor 1—1 üveg borért adtak szopós bárányt a decsieknek. Alsónyéken és Bátán is csak a múlt század második felében kezdenek juhokat tartani. Feljegyzés maradt arról, hogy 1859-ben „a tél igen kedvező volt, semmi hó sem esett, a juhos gazdák egy szál szénát sem etettek, a bőven termett szénának semmi ára sem volt." Ebből nem világlik ki az, hogy ezek a juhászok alsónyékiek voltak, feltehetően az alsónyéki határban telelő idegen juhászokról van szó, akik nem vásárolták meg a helyiek szénáját, mint azt talán máskor tették. Bátán, alább idézett adat szerint már 1842-ben többen tartottak birkákat. 1854-ben már községi juhászt említenek itt, aki 10 gazdának összesen 17 birkáról nem tud számot adni.

185 A bátai juhosgazdák és marhatartók közti ellentétnek is maradt több nyoma. „Számos bátai juhtartó gazdák Tekintetes Kelemen József központi főszolgabíró úr előtt az eránt emeltek panaszt, hogy juh nyájuk részére a legelő az elöljáróság által annyira meg szoríttatott, hogy azon többé meg nem élhet." A főszolgabíró a községi képviselőtestület elé utasítja őket, ahol a juhászok azt kívánták, hogy „a juhokat tetszésük szerinti mennyiségben tarthassanak és a legeltetésre kijelölt határrész az elöljáróság által ne szoríttassék többé oly szűk körre, mint a f. évben történt". A képviselőtestület erre így válaszolt: „Tekintettel arra a körülményre, hogy a juhtartó gazdák a legeltetés végett már számos évek óta az elöljárósággal súrlódásban vannak, s a legeltetés(í) gyakrabban a szegényebb sorsú lakosság és az összes közönség tetemes hátrányára minden tiltakozás dacára korlátlanul gyakorolják, ez által az igavonó marhák s fejős tehenek legelőjét meg rongálják (?) (olvashatatlan) s tekintettel arra, hogy a juhtartók az elöljárósággal barátságos úton létre jött ebbeli egyezségek, miszerint ezután minden hold szántóföld birtokuk után 2 darab juhot tarthatnának, a többlettől pedig mérsékelt haszonbért fizetnének — önként felbontották, világosan kijelentvén, hogy ők saját határjuktól haszonbért az Istennek sem fizetnek, a birka tartásra nézve az 1852.-dik úriszéki 125 számú ítélet, mely szerint a juhtartás minden hold szántóföld után csak egy darab tarthatással szabályoztatott, ezentúl is épségben tartatik, — szabadságokban állván a juhtartóknak az illetéken felüli juhokat tartani, melyektől azonban kötelesek leendnek a községi pénztárnak a mindenkori elöljáróság által megalkudott haszonbért fizetni."

186 A bátai adatokból kitűnik, hogy a múlt század közepén még nem beszélhettünk juhászgazdákról, akik egymaguk 100—200 állatot legeltettek. A lakosság körében azonban soknak volt néhány darab birkája és ezek fogadtak közösen pásztort. Ez a fajta családonkénti 2—3 birka tartása volt általános Tolna és Baranya német falvaiban. Sok helyütt ugyanúgy jártak ki naponként a mezőre legelni, mint a disznók. A juhászt a község fogadta és reggelenként a sípszóval vette maga elé az állatokat. így volt ez Bátaszéken is, ahol a két világháború közt még két közös birkanyáj volt. Ugyanitt ekkor már 3—4 magyar juhászgazda csak saját birkáját őrizte, vagy őriztette. Az utóbbiaknak azonban nem adtak legelőt a város határában, mindig távoli területeket kellett bérelniük és így ők is vándoroltak, mint a sárközi, vagy bogyiszlói juhászok. A falu közös birkanyájai az ugarföldeken legeltek a hegyek között. Itt fennmaradt a kétnyomásos mívelés, mert a szántókat trágyázni nem tudták. Ha ott a mező hamar lekopott, néhány hétre a közlegelőből jelöltek ki a birkáknak részt. 388