Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

ÁLLATTARTÁS - Marhák

kat a falubeliek közül. Az emlékezések szerint a többség valóban maga legeltetett. 1851—52-ből fennmaradt Bogár Mihály pásztorlevele. A pásztorlevél igazolvány volt, amit ismételten a vármegye kötelezővé tett és azt annak a községi elöljáróságnak kellett kiállítania, ahol a pásztort alkalmazták. Ez azonban nem jelentette azt is egyben, hogy a pásztor községi közös pásztor lett volna. A tehéncsorda az emlékezések szerint a múlt század utolsó éveiben mintegy 350 állatból állt, Szentgyörgy naptól október végéig kint éjszakázott a falutól nem messze, a legelőn. A fejősökhöz kijártak, csak az a tehén ment be a faluba naponként, melynek borjúját otthon tartották. Ugyanúgy jártak be a kis csikós kancák is. Egy emlékezés szerint a földakót a ménes és tehéncsorda közösen használta.

103 Október végén a közös nyáj felbomlott és mindenki maga legeltetett. Ez az őszi egyéni legeltetés némileg változott formában, szinte napjainkig fennállott. Faddon nem volt sem gulya, sem ménes 1829-ben (Egyed). A jobbágyok egyéni legeltetéséről csak közvetett adataink vannak. 1842-ben Bartal György földesúr kasznárja panaszolja urának az erdőbeni bitangolást és a tavasztól őszig a tilosban való legeltetést. 1846-ban Fehér József faddi bíró jobbágytársai nevében panaszt tesz a vármegyénél a vaj kai erdőben való legeltetés tilalmazása miatt.

104 Tolnán sem említ ménest, sem gulyát Egyed Antal kérdőíve. Kijáró tehéncsordát tételezhetünk csak fel és ez századunkig fennállott. Bogyiszlóról sincsenek még írott történeti adataink. A múlt század második felében az emlékezések szerint volt bejáró gulya, a fejős tehenek és kisebb borjúk számára, mely minden este hazajött. Ezek a tolnaszigeti erdőben bérelt legelőre jártak, később csak a falu alatti legelőre. A nagyobb borjúk a kint háló gulyába kerültek a meddő tehenekkel, tinókkal együtt. A kintháló barom tarlószabadítástól hóesésig Külbogyiszlón volt. A télen át régen mindenki maga pásztorolta jószágát a belbogyiszlói erdőkben. A múlt század közepétől kezdve, aki csak tehette, marháinak egy részét külbogyiszlói tanyáján istállóban, vagy akolban teleltette, mert kellett neki a trágya a földek javítására. Szentgyörgy napkor a kintháló barom a belbogyiszlói legelőn létesült. Ebbe áthozták a külbogyiszlói tanyákon és a belbogyiszlói szállásokon teleltetett jószágot. Ősszel, amikor a gulya ismét visszament a külbogyiszlói tarlókra, sokan kiszaggatták belőle a maguk jószágát és azokat gyerekekre bízva, a belbogyiszlói határban legeltették tovább. „Akinek kevés jószága volt, vitte a gulya helyibe, akinek több, maga őrizte." Zsellérek, kisbirtokosok, akiknek nem volt Külbogyiszlón szántóföldje és tanyája, közös gulyába adták a jószágot. A külbogyiszlói gulya az első háború körül szűnt meg. A hazajáró tehén csorda, amit Bogyiszlón következetesen gulyának neveztek, tovább is fennmaradt. Öcsény 1728-as összeírásában olvashatjuk azt a megjegyzést, hogy laknak a faluban pásztorok is, de jogaik nincsenek. Ezek a pásztorok egyes, több jószágot tartó gazdáknak a nyájait, falkáit őrizték. Lehetséges azonban, hogy már a múlt század elején a ménes mellett itt is létesült hazajáró tehén- és ökörcsorda is. Az emlékezések egybehangzanak abban, hogy „akinek 3—4 lova volt, vagy 6—8, azé járt csak a ménesre, de akinek több volt, az maga őrizte... A gulyára sem hajtotta az, akinek több volt." így az egyéni legeltetés fennmaradt a múlt század végéig és emellett a múlt század közepétől a második világháborúig volt rideggulya is. 1930-as években a rideg gulyán üszőkkel és borjúkkal együtt 420, a tinógulyán ugyanekkor 150—200 363