Tanulmányok Tolna megye történetéből 7. (Szekszárd, 1975)

AZ ÁRTÉRI HASZONVÉTELEK - Folyó- és állóvizek, nyílt víztükrök, mocsarak - Vízhaszonvétel és vízgazdálkodás - Halászat - Halászási módok és szerszámok

egész esztendőn keresztül tartott, ez a víz lefolyván temérdek sok halat hagyott maga után... Kézzel fogták a Gergyeni lakosok esze meg esze másánként ekkor a halat a miből magoknak serénységek felett való hasznot hajtották." „Én is halásztam a hókonyban. Mondták, hogy csak a fejét nyomjam le" (Báta). A kiszáradó mederben, vízágyakban és a tavak gödreiben a sárba fúródva megmaradnak a csikók. Ezeket is kézzel fogták. „Eccör egy vasárnap elmentünk Horvát Andor meg Bán Mihály. A BÓJI Miskán meg már új sóti üng, gatya vót, tiszta fehér. Akkor a Kis Báta hídjánál oan csikók voltak egy gödörbe, mint az ember karja, abba a sárba, mert sárba vannak. No most micsináljunk! Mibe tegyük? Mondtuk a Bán Miskának, vesd le a gatyádat aztán bekötöttük alól a két gatyaszárat... teleraktuk csíkkal. Akko miko teleraktuk felül a madzagát összehúztuk akkor föltettük a nyaka közé. Üngbe vót, mert nyári jó idő vót" (öcsény).

137 Ivás idején gyakran a sekélyebb vízbe kiúszó hatalmas harcsákat baltával, evezőlapáttal is agyon lehetett ütni. „Magyar Pál mondta is: halljátok ott a harcsák ívnak, ott fönn a Dunán. — Azok fenét! — De aszongya azok. De én aztán ladikkal mentem föl, jártam a Kutyatanyához borért. Kobi bácsinak a ladikján. A baltája benne volt mindig, akkor kidobtam belőle, hátha valaki kiveszi. Hát mikor mék, ott akkora harcsák lábbadoztak, akkora habot csinálnak, mint mikor a hajó mén. Hosszabbak voltak mint a ladik, hosszabbak mint a csikli. Evezővel rávágtam a nyaka csigájára... akkor aztán űt le az a harcsa, mikor rávágtam az evezővel... (De nem bírta megfogni, mert félt, gyerek volt még.) A szilványánál (kopoltyújánál) kell megfogni..." (Báta).

138 A baltás halászat igazi ideje a tél. Ha dér-jég van, vagyis sima, hótalan, áttetsző jég, ilyenkor lehet ütéssel halászni (Báta).

139 Szotyé jéggel — olvadó, havas jég — nem lehet látni a halat. Meglátták a halat a jég alatt, leginkább csukát. Odakoppantott a baltával, akkor a hal elkábul, elszédül, baltával kivágják a léket és kivették (Madocsa). Hollárnál — ahol a jég alatt földgázfeltörés van és az kimarja a jeget vékonyra — az ütés nehezebb (Báta). Katona Imre a Sárközből így említi a halütést: „téli pöngő (vékony) jég esetén járta az ún. csuka bunkózás. A mozgó árnyékok láttán, vagy a levegő kedvéért sok hal összetódul, fejük felett hatalmasat ütnek a jégre"

m „Ütni a csukát lehet, más halat nem, mert azok el vannak gödrülve. Dérjégnél ütnek, amíg világos a jég, ha egyszer megmocskolt a jég, nem látszik a hal" (Mohács). A dérjég kifejezést az Ormánságban is használják. A halütésre vonatkozó hazai adatainkat és nemzetközi irodalmát Szilágyi Miklós foglalta össze.

141 Igaza lehet abban, hogy a magyar adatok szórványosságát vízrajzi tényezőkkel is próbálja magyarázni: „Csupán a tavak sekély parti sávjának és a folyók kiöntésének vékony jégtakarója teremt ilyen halfogási lehetőséget" — írja. Háttérbe szorulását még azzal is magyarázza, hogy az általános technikai színvonal emelkedésével gazdaságosabb halászati módok kerültek előtérbe. Ezt csak úgy mondhatjuk, hogy ha csak az egyre termelékenyebb módokat átvevő, hivatásos, tehát halászatból élő halászokat vesszük figyelembe. Az ártérben élő emberek parasztok voltak és nem árutermelő halászok, s ezek míg az árterület megvolt, gyakran- használták e fent említett és más egyszerű halászati módokat, melyekre éppen az ártér bő lehetőséget nyújtott. így nem mondhatjuk azt, hogy semilyen gazdasági jelentősége nem volt, mert bizonyos időszakokban az ártérben élő pásztorok, szállási állatteleltetők, favágók, erdőt járó szegények téli táplálkozását fontos fehérjékkel egészítette ki. 199