Tanulmányok Tolna megye történetéből 6. (Szekszárd, 1974)

T. Mérey Klára: A gyáripar Tolna megyében a két világháború között I. • 275

Feltehetjük a kérdést: miként éltek a gyár dolgozói? Az egyik visszaemlékező hallomás útján értesült arról, hogy a bőrgyárban 1920—24-es években még működött az 1919-ben szerveződött szakszervezet, de ezt hamarosan teljesen felszámolták. 1922-ben még volt egy háromnapos sztrájk, béremelésért, munkaruháért, utóbb, már nem lévén szervezet és szervezkedési lehetőség, — nem került sor bérharcra.

92 A gyár jubileumára készült kiadvány hosszasan foglalkozik a gyár vezetőinek munkásjóléti intézkedéseivel; megemlíti a modern munkásházakat, a tágas és szellős öltözőt, étkező- és pihenőhelyiségeket, a higiénikus fürdőket, a mosdókat, zuhanyozókat, a kuglizót, a tenisz- és sportpályát.

03 Miként látta mindezt a munkás, a gyárban dolgozó? Elsőként a munkásvédelmi berendezésekről nyilatkozva az egyik tímármester kijelentette, hogy 1930-as évekig nem volt szervezett munkásvédelem és védőberendezés. Perger Imre becslése szerint néhány tisztviselőlakáson kívül kb. 10—15 munkáslakás tartozott a gyárhoz. Egy munkásfürdője volt a gyárnak 1931-ig, azonkívül egy női munkásfürdő és egy tisztviselőfürdő, mindegyik egy-egy káddal és két-két zuhanyozóval. Az illemhelyek szét voltak szórva, s — mint mondták — „balkáni színvonalon" álltak, öltöző nem volt az üzemekben, a dolgozók a műhelyek egyik sarkában helyezték el ruhájukat. A gyár kaszárnyajellegéből fakadóan a szellőztetése különösen rossz volt — mondta Küzdi Endre, aki tímárként dolgozott a gyárban. A műhelyek ablakainak csupán egy-egy kis szárnya volt nyitható, s ez ventilláció esetén erős huzatot okozott, úgyhogy a dolgozók — félve a meghűléstől — mindig csukva tartották. így azután a műhelyek szellőztetése elégtelen és a levegő roppant egészségtelen volt. A gyár ez időben reggel 6-tól 18-ig, 12 órás műszakban dolgozott, egy óra ebédidőt kaptak a munkások, de ha volt bőven megrendelés, akkor 13—14 óráig is tartott a munkaidő. Amikor csökkent a megrendelés vagy a nyersanyag, akkor csökkent a munkaidő és a munkások keresete is.

94 A gyár termelékenységére vonatkozóan számszerű adatok ebből az időszakból nem állnak rendelkezésünkre. Jelentősége és szerepe azonban növelte a megyén belül a bőripar részesedését az ipari termelésből, és hozzájárult ahhoz, hogy ez a település a maga középüzemnek számító gyárával a hazai bőriparnak számottevő tényezőjévé váljék. A hőgyészi üzemről lényegében nagyon keveset tudunk, csupán az bizonyos, hogy ebben a faluban előzőleg is volt bőrgyártás. A 19. században a megye egyik ipari centrumának számított, mint azt az előbbiekben láttuk. Mindkét település, Hőgyész és Simontornya ipari fejlődését előmozdította, hogy a budapesti vasútvonal mellett állomásuk volt. A bőriparágban 1929-ben a kisipar még elég fejlett volt a megyében. A „mindentudó" szerint 91 műhely dolgozott ekkor, részint tímárok (4), részint szíjgyártó (75), szitakészítő (10), és egy fésűs. A két gyáripari üzem az összes ipari üzemek 2%-a volt mindössze, a kisüzemek az iparszerkezetben 1,6, a gyáripar a megye iparszerkezetében 2,3%-kal képviseltette magát.

9j Ha az 1930. évi keresők száma szerint nézzük ennek az iparágnak a helyzetét, akkor kitűnik, hogy míg a megye iparszerkezetében az összes ipari munkásnak 3,4%-a volt a bőriparban foglalkoztatva, addig a Dunántúlon és Magyarországon ez a százalékos arány mindössze 1,6%.

9G Kétség nem férhet hozzá, hogy ezt az arányt nagyban alakította a simontornyai gyár, amelynek jó híre ekkor készítményei révén már régen túljutott a megye és az ország határain. 313