Tanulmányok Tolna megye történetéből 6. (Szekszárd, 1974)

Gutai Miklós: Tolna megye egészségügyének története az 1801. és 1831. év között • 207

kiküldöttség gondoskodott a robotot végző jobbágyok elkülönítéséről (külön hajlékot kaptak és nem keveredhettek a kolerára gyanús személyekkel) és ragaszkodott munkájuk végzéséhez. Mindezekre tekintettel a nádor augusztus 17-én kelt 1846. számú levelében — mivel „a köz és bal előítéletekkel élő népnél a magok javára tett rendszabások engedetlenséget sőt káros zugólódásokat szültek" — utasította a megyéket, hogy az országban fennálló összes elzáróvonalakat szüntessék meg, „az uralkodó betegségnél még veszedelmesebb következések" elkerülése céljából.

206 Ezekből a célzásokból feltétlenül arra következtethetünk, hogy a Helytartótanács, az északmagyarországi parasztfelkelés ismétlődésétől vagy az ott tapasztalt parasztmozgalmak országos méretű kiterjedésétől tartott. A vesztegzár-intézkedések nemcsak a közvetlen munkavégzésben akadályozták sok esetben a lakosságot, hanem a szállítást is igen lelassította, aminek hatásai a kereskedelemben voltak leginkább szembetűnők. A járvány idején nagy hiány mutatkozott bizonyos gyógyszerféleségekben,

207 sóban

208209 és — sajnálatosan szomorú — a koporsó készítéséhez szükséges faanyagban is.

210 Ezenkívül a megyebéli kovácsok is kifogytak a kőszénből és azt Baranya megyéből, annak elzárása miatt, nem tudták pótolni. Dőry Gábor földbirtokos kérte ebben az ügyben a vármegye segítségét, mert „ ... a kovátsok kenyerük keresésében, ugy a szegénység, kinek megkivántató eszközei el nem készíttetvén, munkájukban nagy hátra maradást szenvednek".

211 Tolna vármegye és a kolerára ügyelő állandó kiküldöttség ezekben az esetekben nemcsak arra ügyeltek, hogy a lakosságot — a helyzetből adódóan — nehogy árdrágulás érje,

208 hanem igyekezett is kielégíteni a szükségleteket. így sikerült 200 mázsa sóhoz juttatni a megyét, egy Tolnán veszteglő hajóról, mielőtt az Dunaföldvárra, a királyi sóházba vitte volna szállítmányát.

209 A megyében dolgozó kovácsok igényét pedig Nagymányokon, bírói zár alatt levő 60 000 mérő kőszénből elégítették ki. A koporsó készítéséhez faanyag hiányán úgy segítettek, hogy a bátai veszteglőház — miután feladatát betöltve, szükségtelenné vált — lebontása után, annak deszkáit a járásoknak egyenlő mértékben szétosztották. Nem volt abban semmi túlzás, hogy a kolerajárvány idején, megyénkben alig győzték készíteni a koporsókat a meghaltak részére, összefoglaló jelentés szerint, a betegség első megyei jelentkezésétől, július 29-től augusztus 12-ig — tehát két hét alatt — összesen 17 helységünkben 772 kolerás megbetegedés történt, akik közül 471 halt meg. Azaz a halandóság 60,01% volt. Különösen súlyos volt a helyzet Dunaföldváron, ahol a fenti idő alatt 309 beteg közül 228 és Bölcskén, ahol 176 beteg közül 134 hunyt el.

212 De Pincehelyen is, mint Bibó Gedeon írta jelentésében „ .. .a nyavalya mirigye olly dühösséggel terjed, hogy annak öldöklő ereje és irtózatos jelenségei addig máshol nem tapasztaltatott".

191 Ezt támasztották alá számszerű adatok, mely szerint augusztus 18-ig Pincehelyen 157 kolerás beteg közül 73 halt meg.

213 Ezeknek az adatoknak az ismeretében nem csodálkozhatunk a lakosság döbbenetén, melyet a járvány pusztító ereje váltott ki. Nem sok eredményre vezetett az állandó kiküldöttségnek a felhívása sem, mely szerint „ . .. azon tapasztalásnál fogva, hogy a Megyében is közönségesen uralkodó nyavalyátul való félelemből némely közönségek oly zavarodásba jöttek, hogy szokott munkáikat, mellyek után élnek vagy félbe szakasztják vagy azokban tetemesen hátramaradnak — melly szomorú állapotnak orvoslása végett meghagyatott a járásbéli Fő SzBiró Uraknak, hogy a népnek bátorságra és munkára való kedvét élesszék".

2li 2(iö