Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

kobzásra kerül). Viszonylag kedvező a jobbágyok számára a korcsmáitatás és a mészárszéktartás szabályozása is: e jogok a falut illetik, de a szabad esztendők leteltével (ebben a konkrét esetben: hét esztendő után) „a kilenczedet az uraság is kiméretheti, ezalatt a falu korcsmája megszűnnyék." A jobbágy nem vadászhat — ha ezt a tilalmat megszegi: négy forint büntetést fizet. A telepítő földesúr vallási felvilágosultságát (vagy inkább érdekeinek világos felismerését) tanúsítja a szerződés azon pontja, amely szerint a prédikáció minden felekezet részére szabad. Rendezi még a szerződés a falu malomfenntartási kötelezettségeit (mindenkinek évi egy napot kellett dolgoznia a nagyszabatoni malomgáton, a molnár által megjelölt napon); előírta a contractus, hogy a pénzbeli szolgáltatás egyik felét Szent Mihály napra (szept. 29.), másikát Szent György napra (ápr. 24.) szedje be a bíró. Végül a korabeli gyakorlatnak megfelelően került szabályozásra a jobbágyközösség réthasználata, eszerint „midőn a kaszálló rét ennek utánna a lakosok közt osztatni fog, az közöttök olly formán légyen, valamint a Földes úri munka és fizetés szokott lenni, úgy hogy aki kevesebbet fizet, kevesebb részt is vegyen"?

9 A telepítési szerződés megkötésétől számított fél évszázad alatt azonban hatalmas változás következett be a megye (és ezen belül Gyönk) helyzetében. A lakosság létszáma megsokszorozódott, a körülményekhez képest szép virágzásnak indult a mezőgazdasági termelés, a megye megindult a gazdasági és kulturális felemelkedés rögös útján. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a földesúri majorságok kiépítése és megerősödése, a robotoltatás fokozása: a megváltozott körülményekre hivatkozva a megyei nemesség jelentős része a legváltozatosabb eszközökkel törekedett a szerződési tételek megváltoztatására, a nehéz történelmi periódusban megkötött — munkaerő-csalogató feltételeket tartalmazó — telepítési contractus-ok (majd 1767 után — amikor urbáriumokba foglalták a telepesek kötelezettségeit — az úrbéri szerződések) felrúgására. A birtokos nemesség ilyen törekvéseit nemcsak a nemesi vármegye támogatta (apparátusával és szabályaival), hanem az országos nemesi jog is: eszerint amennyiben a szerződés nincs ellátva a perennális clausulával (tehát nincs feltüntetve a záradékban, hogy a contractus megváltoztathatatlan, hogy azt a felek „örök időkre" érvényes kötésként írták alá), bármelyik „szerződő fél" elállhat attól, új megállapodást köthet — természetesen új feltételek mellett. Nem szükséges hosszú magyarázat ahhoz, hogy ez a „szerződési szabadság" milyen értékű, a földesurak e jog segítségével biztosították a piac bővülésének arányában növekvő majorságuk munkaerő-szükségletét. Ezen kívül a megyei birtokos-nemesség más eszközöket is alkalmazott gazdasági helyzete megerősítésére: elvette az irtványföldeket a paraszttól — de természetesen megtérítette a feltörés, a termővé tétel költségeit a jobbágy részére a megye által „felbecsült" értékben, ez országosan általában négy forintot tett ki holdankint. Gyakori jelenség volt emellett, hogy a földesurak „területrendezést" hajtottak végre, a jobbágytól elvették a jobb minőségű telki állományhoz tartozó szántóföldeket és helyette gyengébb minőségű földet biztosítottak. Rendszerint a nemesi családokon belüli örökségmegosztás, az ún. osztály esetén fenyegette a jobbágyot ez a veszély. A nagy latifundiumokkal rendelkező földbirtokosok jobbágyainak helyzete viszonylag kedvezőbb volt a közép- vagy kisbirtokos nemeseknél szolgáló osztályos társaikénál: utóbbiakat mindig fenyegette az a veszély, hogy a nemesi családon belüli osztály esetén ingatlanából kiforgatják. A nagybirtokosok jobbágyainál kisebb volt az ilyen veszély, hiszen az Apponyiak, Festetichek, Eszterházyak hagyatékának 198