Tanulmányok Tolna megye történetéből 5. (Szekszárd, 1974)

Hajdu Lajos: II. József igazgatási reformtörekvései és ezek végrehajtása Tolna vármegyében • 183

előfordult, hogy a szolgabíró alaptalannak találta .a földesurak panaszát, így a földvári járás szolgabírája (a faddiak panaszában is érintett Balogh István) történetesen úgy tájékoztatja a kongregációt a madocsai vizsgálat eredményéről, hogy a parasztok renitenciájának és nyakasságának semmi nyomát nem találta, ezért az ügyet ad acta teszik.

34 Nem nevezhető általánosnak tehát az a gyakorlat, amelyre tanulmányom előző helyein rámutattam, nem mindig követtek el túlkapásokat a földesurak vagy a megyei tisztviselők. A jegyzőkönyvek azonban világosan tanúsítják: excessusok nélkül is lassú, körülményes és gyakran bántóan igazságtalan volt az ügyek intézése. A megyében ebben a periódusban is viszonylag sok olyan ember élt, aki a felmerült gyakorlati problémák megoldásában, a végrehajtás megszervezésében kellő jártassággal, áttekintő készséggel és tapasztalattal rendelkezett, aki tudta: adott esetben mit kell tenni, azt is, hogy hogyan. A feladatok megoldására gyakran jó terveket dolgoztak ki, ezek végrehajtására azonban vagy nem állt rendelkezésre elegendő idő, vagy valami mindig „elsodorta" a tisztségviselőt: földesúri gazdaságának irányítása, vagy egyszerűen emberi gyengeségei (tunyasága, a kényelmes élethez való ragaszkodása), illetve nemesi érdeke. Egyik állandó és rendkívül terhes feladata volt pl. ezekben az években Tolna megyének a Duna-meder tisztán tartása és a jobbparti haj óvontató ösvények állandó rendben tartása: ezt a munkát a partmenti községek lakossága végezte gyakorlatilag egész éven át, hiszen folyamatosan kellett irtani a vontatóösvény és a vízfelület közötti területen a fákat, bokrokat, mindig biztosítani kellett az ösvény használhatóságát. Ezt a feladatot azonban — bár napszámot kaptak érte a parasztok — nem vették szívesen sem a földesurak, sem a jobbágyok, állandó összeütközés forrása volt a helyi körülményeiket figyelmen kívül hagyó központi szervek és a megye között az, hogy nyáron — „a legnagyobb dologidőben" — még napszámért sem kaptak munkást, mert azok érthetően vagy saját birtokukon, vagy földesuruk majorjában tevékenykedtek. Születtek szép tervek: az egyik közgyűlés utasította a geométrát, hogy a megyére eső Duna-szakasz téli (alapos) megtisatítására készítsen plánumot. Ebben tüntesse fel: hol és milyen hosszúságban van a parton sűrű, fás erdő (sylva densa adulta); hol ritkább a fa; hol van sarj-erdő és hol ligetes, illetve bokros a megtisztításra váró terület. Ezt a felmérést nem öncélúan kellett volna a mérnöknek végrehajtania, hanem azért, hogy ennek figyelembevételével készítse el a tervet: az adott szakaszon hány munkanapra van szükség a feladat végrehajtásához, mennyi lehet a napi norma, hány ember kell a munkák elvégzéséhez.

35 A számvetésre kötelezés módja arra vall, hogy a megyei közgyűlés tagjai értenek a munkák megszervezéséhez, de sem a végrehajtókban nem volt elegendő szívósság (vagy akarat) az ügyek ilyen elintézéséhez, sem az irányító testületben ahhoz, hogy erre a tisztségviselőket rászorítsa. A megyei mérnök ezt a plánumot nem készítette el, a következő generális kongregáción (ekkor kellett volna jóváhagyatnia) még ugyan jelentette, hogy az idő rövidsége miatt (ob brevitatem temporis) haladékra van szüksége, ezt meg is kapta. A tervet azonban a megyei közgyűlés soha nem látta: a későbbi alkalmak során más, égető kérdések kerültek előtérbe, a munka ésszerű megszervezését elmosta az idő. A megyei mérnök is hamarosan visszatért a hagyományokhoz: utasította az érintett partszakaszokért felelős községeket, hogy a munka elvégzésére küldjenek ki embereket, megszabta a határidőt, majd ennek eltelte után ellenőriztette, hogy milyen minőségű volt a munka, ahol nem volt vele megelégedve, ott újra kirendelte az embereket. Itt már nem számított az, hogy egyik-másik község sokkal több munkanapot for196