Tanulmányok Tolna megye történetéből 4. (Szekszárd, 1972)

Kisasszondy Éva: Az 1945-ös földreform Tolna megyében • 373

egy barátnője, Keceli Mártonné, a leánynevén Teréz. Mindig mondtam neki: Treszka néném, kiosztjuk a földeket. Nem kell majd mérnök! Én magam fogom kilépni! Nem nagyon hitte, amit mondtam. De én csak bizonygattam neki: — Treszka néni! Meg fogja látni! Jön a szovjet hadsereg, az pedig segíteni fogja a földosztást. — Aranyos gyerekem! Bár az isten adná, hogy így legyen! — mondta. — Majd meglátja Treszka néném! Fogom én még kérdezni magától, kell-e még?" Valóban így is lett — folytatta a visszaemlékezést Takács György. „A földosztást jelképesen kezdtük meg. Én már gyerekkoromban kinéztem a papnak a földjét, hogy ez sok szegénynek jó lesz konyhakertnek. Ezt osztottuk ki először. Később botrány is lett belőle, mert azt mondták, ezt meg kellett volna neki hagyni. A. földosztás első napjára még Tamásiból a szovjet parancsnok is eljött. Vittük a cöveket, láncot, baltát. Üt közben bementünk Keceliékhez. — Na! — mondom — Treszka néném! Osztjuk a földet! — Aranyos gyerekem! — fakadt sírva, többet nem is tudott mondani. A fia kapott a faluban legelőször földet. A.mikor kiléptük neki, Treszka néni következett. Szépen kiléptem neki annyit, mint a fiának, majd odafordultam hozzá: — Emlékszik-e Treszka néném, mit mondtam 41-ben? Most megkérdezem, kell-e még? — Aranyos gyerekem! Hát nem felejtetted el? Léptem még négyet hozzá. A mai napig négy lépéssel több az a föld."

11 Mint látjuk, a falu népe és a gazdasági cselédség is megmozdult, megkezdték a föld kiosztását. A volt uradalmi cselédek eszmélését, első lépését így írja Illyés Gyula. Idézzük az író Tüskepuszta cselédeivel folytatott beszélgetését : „— Megvan a földosztás? — Az megvolna. Ami magyarul, tudjuk, azt jelenti, hogy az aztán alaposan megvolt. — Kik csinálták? — Hát azt mink magunk csináltuk volna. Vagyis már a dúcok is le vannak verve. (Számozva, hogy melyik kié.) — Mivel mérték? Madzaggal? Elnéző pillantás, majdnem lenéző. — öllel. Mink faragtuk ki fából. — És a vetés? Az őszi megvan? Már ők is így mondják: — Az száz százalék! Hozzánk lép még egy ember: Derkovits Dózsa-metszeteiről az az arc, amelyik a menetben a legnagyobb kaszát viszi. De ahogy a kévenagyságú bajusz megmozdul, csupa ravaszdi nyájasság, a tréfamondó nagyapáké. Kardos Mihály. — Hát ízlik a föld? — Ha nem volna tanúm rá, nem merném ideírni a szzvát, annyira a szabvány ősi cselédsorsot tolja a tollra. — A.z ükanyám dédapja is a herceget szolgálta, karddal is; azt mondják, azért kapták ezt az én nevem. Mást se soha, de én se. Nekem csak ez volt az örökség! Egy ürgeházhelyet se, pedig de írattam! — Hunyorít: ez jelzi, hogy most már nem baj. — És a tavasziak? 410