Tanulmányok Tolna megye történetéből 4. (Szekszárd, 1972)

K. Balog János: Tolna megye felszabadítása • 5

emiatt csak törvényellenesen, illegálisan tevékenykedhettek, de most a magyar kormány is a hitleristák ellen fordult, s ezért a kormánnyal és a hadsereggel együtt, legálisan harcolhatnak! Ez az alkalom azonnali cselekvésre ösztönözte az ellenállási csoportot. Senye Sándor katonai egyenruhát vett fel — tartalékos tiszt volt —, s ezután Dániel, Pók és Ugor főhadnagy — Pók Imre parancsnoka — kíséretében elment a 36. bevonulási központ raktárába és követelte az ott levő fegyverek kiadását. Dániel Béla így emlékezik vissza erre a fellépésre: „Fellépésünk hatásos volt. Kinyitották a fegyverraktárt, ahonnan kiemeltük a szükséges fegyvermennyiséget és a megfelelő muníciót. A hátsó kerítésen átadtuk azokat a munkaszolgálatosoknak."

3

'' Dániel állítását mindenben igazolja Senye Sándor visszaemlékezése, amikor arról ír, hogy négyen mentek el a honvédkiegészítő parancsnokságra és felszólították az ott tartózkodó tiszteket és tiszthelyetteseket, csatlakozzanak az ellenállási mozgalomhoz, bocsássák rendelkezésükre a fegyverkészletet. Perceken belül — mint írja — megindult a muníció áradata a kerítésen át. A fegyverek egy részét átadták a zsidó munkaszolgálatosoknak. 1944. október 15-én tehát volt elegendő fegyver, volt bőségesen lőszer is, és voltak, akik ezeket használhatták volna. Pillanatnyilag kedvező volt a belpolitikai helyzet is egy fegyveres akció kibontakoztatásához... Az ellenállási mozgalom vezetői, miközben a fegyvereket szétosztották, megbeszélték a városban állomásozó németek elleni támadás tervét is. Tehát adva volt a fegyveres akció terve is. Az elképzelés szerint először a Hármas hídnál levő polgári iskolát — a németek egyik bázisát — támadták volna meg két irányból. A Séd-patak partján kisebb csoport szórványos lövöldözéssel, félrevezető mozdulatokkal magára vonta volna az iskolában levő német őrség figyelmét, s közben a támadók többsége rejtve — megkerülve az épületet — a kerítésen át hatolt volna be az iskola udvarába, és fegyverezte volna le az ott levő németeket.

33 Miért nem került sor a támadásra, amikor pedig úgy tűnik, minden adva volt az akció sikeréhez? Miért nem tették meg az utolsó aktust, azt, amire hónapokon keresztül készültek? Ezzel kapcsolatban érdemes idézni ismét Senye Sándor szavait: „A szerepeket már kiosztottam, mindenkinek a zsebében annyi muníció volt, amennyit csak bele tudott tömni. Az elterelő müveletet végző csoport már útra készen állt, amikor megszólalt a telefon és Révhegyi Iván alezredes jelentkezett, a kiegészítő parancsnokság parancsnoka. Közölte, hogy most, e percben kapta Pécsről a szigorú utasítást, amely szerint a németeknek nem szabad ellenállni, békekötés nincs. A háború megy tovább ... Be kellett látnom, hogy a nyílt ellenállás feltétlen kudarcba fulladna, miután nem számíthattunk a Szekszárdon állomásozó többi magyar csapat támogatására. Éppen ezért a felesleges vérontást és emberáldozatot megkímélendő, az akciót azonnal lefújtam. A fegyvereket visszacsempészték a hozzánk csatlakozó kiegészítő parancsnokság altisztjei a raktárba. Mi pedig munícióval megrakott zsebbel távoztunk."

36 Egyetlen — Pécsről érkezett — parancs elegendő volt az akció megakadályozására ... „Ha mi 1944. október 15-én, ellentétben Révhegyi Iván alezredes parancsának, cselekszünk, négyen legfeljebb hősi halottak lehettünk volna — írja Dániel Béla —, de kézzel fogható eredményt semmi esetre sem tudtunk volna produkálni. Hiszen Révhegyi Iván alezredesnek a pécsi hadtesttől kapott pa16