Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

kében megállapítani, azonban az már ma is élénken él a magyar nemzet művelt társadalmának tudatában, hogy Babits a világháborút megelőző nagy irodalmi nemzedék egyik legnagyobb költője, egyik legnagyobb értéke volt." Illyés sokkal tömörebben fejezte ki ezt a sírnál: „A két világháború közt föleszmélő emberiség legnagyobb szelleme élt közöttünk." A Tolnamegyei Űjság ezután — mintegy bizonyságul — több pesti lap, a Nemzeti Űjság, a Pesti Hírlap, az Űjság, a Magyar Nemzet, a Pester Lloyd cikkét idézi, majd közli Babits életrajzát. A magyarkodó dzsentri^érzékenység is megkapja jussát, midőn az életrajz megemlíti Babits nemességét: „Férfi korában sem mulasztotta el hangoztatni, hogy az ő „szláv-hangzású" neve való- • bari régi magyar nemesi név, hogy a szentistváni Babitsok nemességét a múlt század első éveiben írták át Somogyból Tolnába." Természetesen megszólal az elnyűhetetlen Bodnár is, s mint a kaszinó igazgatója a következő táviratot küldi az özvegynek: „Babits Mihályné Őméltóságának, Esztergom. Nagyszerű férjének, Szekszárd város halhatatlan szülöttjének elhunyta alkalmából fogadja a Szekszárdi Kaszinó igaz, őszinte részvétét. Hitvesi mély fájdalmát enyhítse az egész ország Vele együttérzése. Bodnár István Kaszinói igazgató." írjuk javára, hogy Szekszárdról ő küldte az egyetlen táviratot az özvegynek. Versében, mert természetesen verset is írt, már kevésbé rokonszenves húrokat penget; a gyász óráját is jónak találja arra, hogy Babits mellé emelje magát: Az életben más utakon jártunk: Én mentem — erre, Ö pedig arra. Magát csendes kis pataknak nevezi, de Babits sem a tenger, csupán „a nagy tenger fodrozó habja", ami ha véletlen ráhibázás is, hűségesen mutatja Bodnár költői önérzetét, amit a rövid, s egyébként nagyon rossz vers egy másik sorában, teletűzdelve kötőjelekkel, így fejez ki: „Az — eszköz volt — más, de hát a — cél egy", s mintegy vigasztalásul: „S most a halál sokat kiegyenlít". A hivatalos Szekszárd, Bodnár említett táviratát leszámítva, hallgatott. Jellemzőnek kell tartanunk, hogy a város hiú, folyton szerepelni vágyó polgármestere, „vitéz" Vendel, aki Gömbös temetésekor maga vitte a koszorút, most helyettesét küldte el, annak is szerepe és búcsúja csak annyi volt, hogy virágot tett a koporsóra. A Tolnamegyei Űjság viszont az elkövetkező hetekben állandóan visszatért Babitsra. Már augusztus 13-án Major Imre szép méltatását közli, aki megkísérli kijelölni Babits irodalomtörténeti helyét is, midőn így ír: „Az 1920-as évek új irányt teremtettek, de Illyés Gyula, Erdélyi József, Szabó Pál, Sinka István, Veres Péter és mások elhivatottsága épp úgy nem fogja elhomályosítani az Ady—Babits nemzedék nagyságát, mint ahogy ők sem áHottak a Petőfi —Arany nemzedéknek, örök staféta ez a magyar jövő nehéz útjain: rendje a dolognak." Az augusztus 20-i szám a győri Dunántúli Hírlap ,,A vallásos Babits" című cikkét vette át, szeptember 17-én pedig egy (—k. s.—) jelzésű szerző méltatja Kárpáthy Aurél Babits-tanulmányát. Október 22-én megemlékezik a lap Gál Istvánnak az Akadémián tartott Babits és az angol irodalom kapcsolat tárói szóló előadásáról, ami egy év múltán könyv alakban is megjelent.

3 314