Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

két csokrot adott „abból a virágból, melyet a közönség nagy szeretetének megnyilvánulásaként az előadás kezdetén neki juttatott"'." Kár lenne elhallgatnunk, más is történt ezen az előadáson, ami „megakasztotta s később egészen lehetetlenné tette előadását a magyar művészet egyik kitűnőségének, a ki teljes jóhiszeműséggel jött el hozzánk, azt hívén, hogy itt kultúrát s nem barbárságot talál". De idézzük csak tovább az egykorú krónikást: „Egyszer csak hirtelen jelpattantak az ajtók s zárt tömött sorokban berontott a kint zajongó tömeg. A közönség ijedve ugrált fel...'"'' A barbár rendbontók a Szekszárdi Temetkezési Egylet „nem megholt, hanem még élő tagjai voltak'", hogy ne vegyük ki a szót a krónikás szájából, ugyanis a temetkezési egylet gyűlését ide és ugyanakkorra hívta össze a plébánia. Babits 1918-as szereplését ilyen incidens nem zavarta meg, de a várt siker is elmaradt. Az előzetes hír szerint „az estély egyik főérdekessége lesz Babits Mihálynak, a kiváló költőnek, a Petőfi Társaság tagjának közreműködése",™ de a következő előzetes hírt

17 egy elírás is tarkítja: „Sikerült a rendezőségnek (ezt is a nőegylet rendezte, Cs. L.) megnyerni Babics Mihályt, a hírneves költőt". Az est beszámolói közül az egyik szűkszavú s néhány sora csak arról tudósít, hogy „mindenik költeményét nagy tetszés kísérte, különösen az utolsót, melyben azon óhajának ad szárnyaló szavakban kifejezést, hogy jöjjön el már mielőbb az annyira áhított áldást hozó béfce".'

x A másik lap beszámolója hoszszabb, részletekbe menő, de teljesen elmarasztaló, ezért érdemes hosszabban idézni az (e. 1.) jelzésű ismeretlen kritikust, mint beszédes példáját annak, hogy a szekszárdi közvélemény még 1918-ban sem tudott, s talán nem is akart közösséget vállalni Babits világával. A kritikát a lekicsinylő és szándékos meg nem értés sugallja, amikor így ír: ,,Babits Mihály és a nyugatosok költészete ma még alig több csak 'mint fővárosi irodalmi divat s művészi értékét bizonyára nem mi, vagy a nőegyleti estély fogja eldönteni. Babits Mihály költői nyelvének szépségeit és gazdagságát mi is megbámultuk, rithmus zajlásaiba belekapcsolódva fellendültünk, de nem az élő, harcoló, vérző nyugat érzelemvilágába, — hanem leghatásosabb tavaszi dalában is csak a nyugatosok szép szóáradatú márciusi szerelméig tudott felvinni; de hát újszerű csengő-bongó tavaszébredésük hangját is bizony ma gyöngévé teszi a história, élő múzsája, mely az „arma virumque" szívrekesztő akkordjaival veri fel az eget. Ma nem állunk meg a bugyros pereputtyos cigány asszonynál meg a hasonló eszmeköröket nem látjuk meg, ha még oly hüpermodern, hol darabos, hol esztergályozott műremek számba menő költő rithmusözönnel pengetik is fülünkbe."

n A kritika zavaros, minden részében nem is érthető, hogy az elutasításon kívül mit akar mondani a névtelen recenzens. Pedig Babits szekszárdi perében hosszú ideig ez az utolsó szó. Csaknem négy évig nevét sem írják le a szekszárdi újságok. Személyes visszaemlékezésekből tudom, Szekszárdon soha nem bocsátották meg Babitsnak a Tanácsköztársaság alatt vállalt szerepét, jóllehet csak a kiérdemelt elismerést fogadta el az egyetemi katedrával, alig tett többet. De az úri Szekszárd ekkor már vérgőzben élt: a kedélyes borisszák, sima modorú gavallérok, számító kispolgárok egyszerre gyilkosokká váltak, népítéletet tartottak, ártatlanokat gyilkoltak és gyilkoltattak, s a két elődje helyébe lépő hetilap, a Tolnamegyei Űjság még egy évtized múlva is habzó szájjal követelt kötelet és börtönt mindenkinek, aki a Tanácsiköztársaság levegőjét belélegezte. Babits halálát nem követelte senki, legalábbis nyíltan nem, amit talán az úri szolidaritás diktált, de nem is bocsátották meg neki, erre magam is tanú vagyok. 3Ü1