Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

hatása felszínes, mégis eljutott Szekszárdra, mint egy Nyx álnevű költő verséből félreérthetetlenül kiderül: Az én virágom: Jégvirág, Az én napom: a Hold, A jövőm: a Bizonytalan, S a jelenem: a Volt. A csillagom: a gyertyaláng, Az életem: vad álom, A fekete az én színem, A Jégvirág a párom! Huszár Loli versében Ady visszhangzik, de épp úgy, mint az iménti példában, termékenyítő hatás helyett üres utánzásról van szó: Égnek lelkemben apró kis dalok, Mint egy-egy fehér virág olyanok: Szomorúak, hallgatagok. A vers végén a költőnő bevallja, hogy egész nap dalol, de mihaszna, mikor „úgy igazán... nem, nem nem tudok!" Ez az „úgy igazán" rejtené magában az Ady előtti hódolatot? — voltaképpen még ez is elképzelhető, az azonban bizonyos, hogy 1920-ig ő az egyetlen a szekszárdi versfaragók közül, aki egyáltalán eljut Adyhoz. Egy másik versben, melynek Olaszy Gábor a szerzője, Kosztolányira ismerünk, de a Húgomat a bánat eljegyezte variációjában hiába követi modelljét, felépítésében és szóhasználatában, az eredmény suta és bosszantó, „Elnézett hozzánk megint a bánat" — vallja a költő s Mesét mond el egy orosz fogolyról, S egy édes, drága, néma halottról. Oly halk a hangja. Csak a szív érti. És így tovább, végig Kosztolányi modorában, húga helyett az öccséről dalolva, aki meghalt orosz fogságban, s a hír hallatára: A bíbor palást letűnik végleg És ők, akik a fényükbe néztek, Ügy érziik, mintha elszállna minden ... S sóhajt az egyik: „Én drága kincsem.. . ! Hátha mégis ... ? ha isten akarja ..." — Valami zörget s elhal a hangja ... ... Szegény öcsémnek jött meg a kardja. Ady, Babits, Kosztolányi hatását ebben az időszakban mindössze ez a három vers mutatja, amiből a következtetés elég nyilvánvaló: olvasóik alig lehettek. 288