Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

hogy a város ismételten megbírságolta a tulajdonost, mert a fürdő elhanyagolt és főleg mocsíkos. Segíts magadon, az Isten is megsegít, vásárolj Kohn Mórnál, hirdeti a leleményes divatárus, de néhány hónap múltán csődöt jelent be, hogy másnap egy új bolt üzlet vezetőjeként ajánlja szolgálatait. Nem sokáig, mert rövidesen újabb hír jelenik meg: Kohn Mórt két évre ítélték, csalárd bukás miatt... Az Egger mellpasztilla pipázó reklámja éveken át hirdeti, hogy megszűnt az átkozott köhögés, a Scott-féle emuisióról pedig mindenki megtanulhatta, hogy gyaparítja a vért. S már itt vannak a beszélő gépek is, melyek közül a Pathefon a legtökéletesebb, kolera ellen pedig „legjobb óvszer az Eszterházycognac", amit a „rendkívüli fogyasztás" is bizonyít. Néhány jelentéktelen adat is elég annak bizonyítására, hogy a hirdetésben „rendkívüli fogyasztás" éppenséggel nem túlzás. Az urak ugyanis kitartóan és rengeteget ettek-ittak, amire bőven volt alkalom. Rendszeres közös vacsorát rendezett a kaszinó, a katolikus legényegylet, a nőegylet, s a papi összejövetelek, az úgynevezett coronák mindenkor bőséges lakomával értek véget. 1905 májusában, Apponyi Géza főispáni beiktatásán például ez volt az étrend: csirke ragout-leves, hideg fogas és tokhal Remoulade mártással, bélszín Cavour módra, finom főzelékkel körítve, Vol au vént á la Godard (?), sült liba, uborka és fejes saláta, eper Charlotte krémmel, sütemények, sajtok, fekete, cognac és likőrök. A lakoma hírére már az ellenzék is felhördült: vezetőit ugyanis nem hívták meg az ebédre, amit a budapesti Magyarország is szóvá tett. Simonits Elemér vármegyei főjegyző válasza jó példája a századelő pimasz közéleti hangjának: „A leghatározottabban kijelentem, hogy az, mintha részemről akár beszédemben (ti. az installáción), akár a rendezés körül „koalícióellenes irányzat" érvényesült volna, alávaló hazug rágalom: egyszersmind a közlemény szerzőjét (a Magyarország cikkéről van szó, Cs. L.) a névtelenség köpenyegébe rejtőzködő gyáva huncfutnak nyilvánítom, aki vagy tudja, hogy amit tett gazság, s akkor, mivel mégis megtette, gazember, vagy nem tudja, s akkor egy minden erkölcsi érzület hijján levő himpellér."

u Érdemes ide iktatni egy másik, későbbi megnyilatkozást is, a vezető réteg étvágyának példájára. 1922 tavaszán küldöttség utazott Budapestre, hogy felkérje Batthány Tivadart, vállalja el a szekszárdi kép viselő jelöltséget. A gróf elhárította az ajánlatot, de azért meghívta vacsorára a 'küldötteket. „A vacsora tartama alatt egy odarendelt házi újságíró gúnyosan azt mondta a gróf titkárának az étterem mellékhelyiségében, hogy a szekszárdi urak sokat ettek" — olvassuk az egykorú tudósításban.

15 S az urak, miközben sokat ettek, kényesen vigyáztak becsületükre; a Szekszárd Szálló nagytermében gyakran csattannak össze a kardok, hogy az első karcolás után kibéküléssel érjen véget a párbaj. A lovagiasság szelleme is élt, mint ebből a nyílt téri közleményből is látható: „T. Horváth Ferencz tanító úrnak Tolnán, 1904. évi április hó 5-én kelt sületlenségeire a következőkben válaszolok: Ama bizonyos förmedvényében két nőről is tesz említést, kik közül az egyik az én feleségem, a másik pedig a prépost úr nővére. Hát tudja meg öcsémuram, hogy nőket megnevezni és hírlapi veszekedéseibe belevonni a legnagyobb fokú neveletlenségre vall, pláne mikor az egyik ott sem volt azon a felpanaszolt mulatságon. Azért e hölgyek azt üzenik magának mély megvetéssel, hogy tartózkodjék mindenkorra az ő nevük kiejtésétől, vagy ha mégis, akkor legalább — mossa meg a száját! Lengyel Ferencz",

16 282