Tanulmányok Tolna megye történetéből 3. (Szekszárd, 1972)

bevonul a magyar történelembe: a diadalittas ellenforradalom bosszút állt a monostor fölött épült megyeházában. Felelősségük teljes tudatában, a nép érdekében végzett munka közben a proletárvezetőket egyszerre letartóztatták és két csoportban, a vasárnapi nagymise után kivégezték őket.

180 Hasonló vérengzés volt Tamásiban, a Duna menti községekben és számos helyen a megyében. A nyílt vérengzéseknek szeptemberben vége szakadt és megindult intézményesen a kommunisták és velük szimpatizánsok felszámolása. Természetes, hogy a képviselőtestületi jegyzőkönyvek erről lelkendező hangon adnak számot. Ha nézzük az 1919. augusztus 1 utáni iratokat, lehetetlen függetleníteni magunkat a ferencjóskás világból a Horthy-korszakba való átmenetelétől. A községi jegyző, bíró és mögöttük az elöljáróság az egyedi ügyek intézése során aktákkal számolt el a főszolgabírónak. A község „eszmei" vezetéséről a képviselőtestületi és elöljárósági jegyzőkönyv szolgáltatott bizonyítékot. Ebben kellett igazolniok a forradalmak kora alatti magatartásukat. Nem kis számban voltak olyan bírák, jegyzők és községi vezetők, akik egyetértettek az őszirózsás forradalommal, s ennek csődje után látták a további fejlődés lehetőségét: a munkáshatalmat. Ezek nyilván igyekeztek a csendőrkopók és adminisztrátorok szeme előtt elrejteni az események valódi történetét. Mások — tevékenységük eredménye ugyanúgy mutatkozik — igyekeztek viszont eltakarni, hogy a tanácsok mit valósítottak meg. E két — gyakorlatilag teljesen ellentétes — irányzat egy formában mutatta az eseményeket: elbagatellizálta azokat. Itt a késői utód tudja legfeljebb megérezni, mi volt, ami előre vitt, mi volt, ami hátráltatott. Voltak esetek — sajnos nem kis számban —, amikor az új tanács és a régi falusi vezetőréteg és jegyző egy akarattal csak a szabotázson gondolkozott. Ezekben az esetekben a forradalmak vezető rétegei a darutollasok védelme alá kerültek s őket senki sem bántotta. Ezek voltak a munkáshatalom sírásói. A harmadik kategóriába azok esnek, akik a forradalmakat híven szolgálták, érezték, tudták és megtanulták, merre vezet az az út, mely a felemelkedést jelenti. Ezek — helyesen konspiráltak — sem feketét, sem fehéret nem vallva védték azt, amit tettek. Hivatkoztak személyes okokra, kényszerre, tévedésre. Ennek megvolt az eredménye: rövidebb-hosszabb tortúra után csak figyelték őket s később, 1945-ben, amikor ismét legálisan működhetett az MKP, mint tapasztalt kommunisták segítettek a régen elveszettnek hitt célok megvalósításában. Az, amit ezek után bemutatunk a képviselőtestületi jegyzőkönyvek anyagából, ennek a keveréke. Nem bocsátkozunk magyarázatukba, elemzésükbe. Felesleges, mert annak a munkának, amit 1918—1919-ben a megye forradalmi szervei végeztek, vesztes csata volt az eredménye, 1945. után mégis régi nyomok voltak az új útkeresésben. Augusztus l-e után megindul a restauráció. A Peidl^kormány felhívására a szekszárdi direktórium a helyén marad, így 4-én együtt tartóztatja le őket Havranek csendőr százados.

181 A letartóztatás híre bizonnyal eljutott Bonyhádra is, ennek ellenére másnap, 5-én a munkástanács ülést tart, ahol 30 tag vesz részt. A község valamennyi forradalmi vezetője jelen van, még az a Beér Ádám is, akit nem sokkal ezelőtt igazolatlan távolmaradásáért 150 K-ra bírságoltak meg. A jegyzőkönyv rövid: „Elnök a megváltozott kormány és viszonyokra való tekintettel bejelenti a saját és társai lemondását, azonban az új elöljáróság megválasztásáig hajlandó tisztségét tovább viselni. Határozat: Tudomásul vétetett.

197 262