Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Bánkúti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban • 87

Ezzel szemben viszonylag nagy létszámú volt az a társadalmi réteg, amely kívül állott a klasszikus rendi-feudális társadalmi kereteken. Forrásaink viszonylag a megyének sok helységében, végházában említenek katonáskodó elemeket, Vizsgálatunk első célja annak megállapítása, hogy hol laktak ezek a megyében és körülbelül mennyi lehetett a számuk? Második kérdésünk majd az lesz: honnan kerültek Tolna megye földjére? Azt hiszem, minden további nélkül elfogadhatjuk Eszterházy Antal dunántúli vezénylő generálisnak egy felsorolását, amely 1704. augusztus 26-án kelt, s amelyben megemlíti azokat a végházakat, ahonnan katonák gyűltek seregébe: „noha egyébaránt töb Hadat már nem remélhetek errül az Földrül, az kik máris velem vadnak, azokis pedighlen Simon Tornyai, Hídvéghi, Ozorai, Pinzeheli, Thamassi, Kapós Vári, Foki, Paxi, Doroghi, Sexardi, Mohácsi Végh házokbul állanak, circiter hét százon, kiknek errül az Földrül való el vitelével, nem örömöst hagyván cselédgyeket veszendőben, jol tudom elég baioskodásom lészen, sőtt mellettem lévő állandóságokban nemis bízom .. .

m Eszterházy tehát 11 végházat sorol fel, s ebből 7 Tolna megyei volt. Tudjuk azonban, hogy a dunántúli végházak száma nagyobb volt, csak utalunk Pápára, Palotára, Tatára, Keszthelyre, Fehérvárra, ahol szintén éltek katonáskodó vitézek. Tolna megyében ilyen helység volt Dunaföldvár, ahol a török kiűzése után magyar és rác végbeliek egyaránt szolgáltak, sőt a kivont kardot tartó katona alakja a helység 1690. évi pecsétjén is feltűnik.

191 A simontornyai katonáskodók pedig Rákóczitól hajduszabadsággal felérő privilégiumot kapnak 1704. augusztus 17-én.

192 Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha Tolna megye területén található katonáskodó személyek számát 400—500 főre tesszük.

193 Ennek a katonáskodó rétegnek az eredetéről, származásáról egyelőre semmit sem tudunk. Mivel Tolna megye 1686-ig mélyen a török-magyar végvári vonal mögött feküdt, nyilvánvaló, hogy ezek a katonák csak a visszafoglaló háborúk után kerülhettek ide, s nyilvánvaló, hogy az észak- és nyugatdunántúli végházakból húzódtak dél felé. Ugyanezekben az években egy ellenkező irányú folyamat is zajlott: a rácok északi irányban mozogtak, s a 17/18. század fordulóján nagyjából Tolna megye déli határánál állapodott meg a két hullám. A Rákóczi szabadságharc alatt a rác támadás minden szenvedése, pusztítása rázúdult elsősorban erre a végház-rendszerre, amely természetesen ekkor már régen elvesztette katonai szervezettségét. Ezek bimontornya és Dunaföldvár kivételével nem is voltak erődített helyek. Eszterházy Antal említi, de más forrásokból is jól tudjuk, hogy a szabad katonáskodó elemek katonai értékét nagyban lerontotta, sőt teljesen megszüntette, ha falujuk, családjuk veszélybe került. Talán ez a magyarázata annak, hogy a dunántúli katonáskodók családjai — feltételezhetően szervezett akció keretében — az ország északkeleti vidékére költöztek. Ismerjük 1707. augusztusából a Nógrád, Heves, Gömör és Kishont megyékben elhelyezett dunántúli családok összeírását.

194 Az összeírásból mi most csak a Tolna megyeieket soroljuk fel. Ugy gondoljuk, hogy ebből megalapozott következtetések vonhatók le ennek a társadalmi rétegnek a számára, elhelyezkedésére, vagyoni állapotára. Bár a conscriptió lényeges problémákra (pl. mikor menekültek el Dunántúlról, egyéb gazdasági tevékenységük stb.) nem ad választ, mégis fontos adalék a katonáskodó réteg helyzetének, történetének megvilágításához. 117