Tanulmányok Tolna megye történetéből 2. (Szekszárd, 1969)

Bánkúti Imre: Tolna megye a Rákóczi-szabadságharcban • 87

gratiájához, Hlyen siralmas dologban." — írják a fejedelemnek. „Nemzetes Balog Ádám Uram Dunántúl való sexárdi kapitány mohácsy és sexárdi lakosokkal által jővén erre az télre, mint futott nép, meg szállottak puszta hellyeinkre", megmaradt jószágaikat levágják, „sőt ha szollunk, veréssel, rongálással fenyegetnek." Gabonájuk sem kasban, sem veremben nincs biztonságban tőlük, „ha szállunk, öléssel fenyegetnek, sokszor puska véget is adnak". Tisztjeik sem tartják a katonákat fenyítékben, sőt szabadjára engedték őket: maguk között egy Lévay nevű commissáriust rendeltek, aki kegyetlenül bánik velük. A kérvény hátán a foktői plébánosnak pár soros feljegyzése, amely élesen rávilágít Hellepront megállapításának igazságára, hogy a rácokkal való megegyezés egyik legsúlyosabb akadálya a kuruc hadak prédálása volt. E feljegyzés szerint: azok a rácok, akik feljöttek, hogy Rákóczi hűségén letelepedjenek, a felsorolt visszaéléseket látva, azonnal visszamentek.

117 1704 őszére tehát a császáriak teljesen elfoglalták Dunántúl földjét. Az utolsó harcok éppen Tolna megye földjén zajlottak le. A kurucok azonban nem nyugodtak bele ennek az országrésznek az elvesztésébe, kisebb-nagyobb akciókkal, portyákkal, támadásokkal kísérelték meg Dunántúl visszaszerzését, de több mint egy évig teljesen sikertelenül. Dunántúlon, Tolna megye területén is 1704 szeptemberétől 1705 november elejéig a császáriak maradtak az urak. Katonai győzelmüket ki is használták. Heister már 1704. szeptember 18-án Lovasberényből kiadott rendeletével megbízta Mathias Heinrich Urly székesfehérvári parancsnokot és Vanossi Lőrinc ottani harmincadost, hogy Fejér, Tolna, Veszprém megye területén írják össze az ingó és ingatlan kincstári javakat.

118 Sikertelen kuruc akció Dunaföldvár visszavételére (1704 december) A Duna balpartjára szorult kuruc csapatok, elsősorban természetesen a terepet jól ismerő dunántúliak számtalan portyát végeztek 1704—1705 folyamán. Ezeknek a katonai értéke vitatható, bennük lényegében a hagyományos végbeli harcmodor továbbélését kell látnunk, amelynek volt ugyan katonai jelentősége is, de igen sok kárt okozott a parasztságnak. Az 1704. év folyamán több portyázásról olvashatunk a forrásokban. Lamberg gróf feljegyzéseiben arról ad hírt, hogy november első felében „Földvárnál Rákóczi szorgalmasan készítteti a hajókat és csajkákat, hogy csapatai alkalmilag a császáriak ott lévő sánczait megtámadhassák".

no Ez csakhamar meg is történt. 1704. november 16-án Felsőmagyarország legfontosabb vára, Érsekújvár a kurucok kezébe került. Rákóczi már másnap, november 17-én utasítást küld a solti sánc parancsnokának Szemere Lászlónak. Ebben részletes tervet közöl vele a dunántúli hadműveletekre: „jővén hírül, hogy Földvárnál Bezerédi az Rátzságot mellette lévő s szenvedő Hadainkai confundálvánn (öszszerontván), a Sántzbul (t. i. Dunaföld várból) is kiköltözött, 's fel felé nyomul azon ellenség, mellynek eleibenn innend is az Dunánn akarjuk feles Hadainkat által botsáttani, olly véggel, hoyy ott is Földvárnál vagy Paxnál Hellepront 's Balog Ádám Kapitány Híveink általköltözvénn az Dunánn, menyének azon ellenség utánn s az szerént is kétfelől közreszorétván, több Dunántúl még fenn álló Hadaink" egyesüljenek azon ellenség ellen. A két kapitányt „Kegyelmed 104