Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

Az orosz erők támadása az arcvonal több pontján is megindult. Ezeket a támadásokat a magyar arcvonal 7 napig vitézül visszaverte. Amikor azonban úgy a saját arcvonalon történt betörés területén, valamint a magyar hadsereggel szomszédos szövetségesek arcvonalán is sikerült az ellenségnek a Don menti állásokba benyomulni, az általános helyzet következtében a magyar hadsereg arcvonalát hátrább kellett vonni. A Don menti arcvonal feladása tehát nem a magyar csapatokon múlott, hanem velejárója volt a túlerővel megindított nagy orosz offenzívának. Az ilyen támadások kivédése és minden visszavonulás természetesen veszteségekkel jár, amelyek annál nagyobbak, minél hősiesebb az ellenállás. A veszteségeket az orosz tél is fokozza, mert —40 °C volt ezeken a napokon ott a hőmérséklet. A Don menti harc a magyar haderő bátor helytállásának örökké fényes bizonyítéka marad. A Don menti harcot a magyar hadsereg „nem vesztette el", csak veszteségei voltak. A veszteségek mértéke ma még nem állapítható meg pontosan. El kell képzelni, hogy ez milyen nehéz dolog. Az alakulatok a harcokban, az ellentámadások során, a bármennyire is rendezett visszavonulások alatt összekeveredtek, különböző helyeken gyülekeznek s csak onnan menetelnek a kijelölt területekre. Ilyen esetekben sokszor hetek múlnak el, amíg a vezetés megbízható képet kaphat a veszteségekről. Ehhez járul még az, hogy már az orosz támadások megkezdése előtt is csapataink nagy kiterjedésben voltak. Annyit ma is már biztosan tudunk, hogyha veszteségeink súlyosabbak is voltak, mint az eddigi harcokban, korántsem akkorák, amint az a közvéleményben, főleg az ellenséges propaganda hatása alatt elterjedt. Ennek bizonyítására legyen elég, hogy a 2. hadsereg 1/3-a most is harcban áll az ellenséggel, teljesen rendezetten és kevés veszteséggel. A hadsereg többi részéről az arcvonal mögött elhelyezve volt részek, ami lélekszámban igen tekintélyes, csaknem teljesen megvan, s az arcvonalban küzdött részek pedig még a vezetés számításán felül is előkerültek, rendeződnek és rövidesen új alkalmazásra készek. Propaganda hazugság és nagyítás tehát az, hogy a „2. hds megsemmisült". Erről hála Istennek nincsen szó. Ezek ellen a rémhírek ellen kell elsősorban felvenni a harcot. Mint fentebb említettem, igenis vannak veszteségeink, amelyeket senki nem akar sem letagadni, sem kisebbíteni. Háborúban nemcsak győzelem és nemcsak előremenetel van, hanem vannak áldozatok, veszteségek, visszavonulások is, amint ezt minden nemzet tudja. A mi jelenlegi veszteségeink is éppen a hősi helytállás következményei, ha elszaladtunk volna, kevesebb lett volna a veszteség. Az ország érintett lakossága várja a híreket személy szerinti hozzátartozója sorsáról. Ez is el fog jönni. Ezért fel kell készülni a magyar társadalomnak, hogy az özvegyeket és árvákat segítse, megnyugtassa, megértesse, hogy szeretteik hazáért hozott legnagyobb áldozata nem volt hiábavaló, ezért hála és jutalom Magyarország további jóléte, virágzása, megmaradása. Ez a második nagy feladat. Az áldozatok azonban csak akkor nem voltak hiábavalók, ha a veszteségek és esetleges jövő veszteségek nem a küzdelem abbahagyására,