Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

irányba. A német hadvezetés terveket készített a szovjet hadsereg előretörésének megállítására, a szovjet tiszai hídfők felszámolására és a Duna— Tisza közének teljes visszafoglalására. A németek szívósan védekeztek. A szovjet haderő előretörését akadályozta, hogy a németek Dunaföldvárra támaszkodva Solt—Dunaegyháza körzetében megerősített hídfőt alakítottak ki. Páncélos erőkkel innen igyekeztek csapásokat mérni az északi irányba előretörő 2. Ukrán Front 46. hadseregére. Több súlyos ütközet eredményeként november 13-án a németek — seregeik teljes megsemmisítését megelőzendő — kénytelenek voltak harcok közepette kiüríteni a dunaföldvári dunai hídfőt. A hídfő felszámolásárél a TASZSZ 1944. november 14-én adott ki hadijelentést. A szovjet győzelem eredményeként befejeződött megyénk keleti határvonalán az arcvonal kiépülése. A hadi jelentések és a visszaemlékezések szerint a dunai frontvonalon több alkalommal is erős tüzérségi párbajt vívott a szovjet és a német—magyar hadsereg. Amíg a német—magyar haderő főleg ágyútűzzel támadta a szovjet parti védelmet, addig a szovjet hadsereg főként az aknavetőket használta eredményesen a dombvonulatok között kiépített német—magyar állások ellen. A tűzpárbaj súlyos károkat okozott a lakosságnak. A német—magyar seregek ugyanis gyakran lakott területeket használtak fel fedezékül. Épületek, vagy az utcákat átszelő lövészárkok voltak a tüzelőállások, vagy a megfigyelőpontok. Onnan zúdítottak tüzet a szovjet védelmi vonalra, ha ott mozgást észleltek. A szovjetek emiatt kénytelenek voltak lakott — vagy esetleg kiürített — településeket is lőni. A folyó partján teljesen, vagy részben kiürített utcasorok húzódtak. A becsapódó lövedékek sok épületet megrongáltak. A lakosság köréből is többen életüket vesztették. Főleg Gerjen, Paks és Dunaföldvár volt ilyen frontváros. A 3. Ukrán Front már 1944 szeptemberében megkapta a parancsot, hogy a belgrádi hadművelet sikeres befejezése után azonnal folytasson támadó tevékenységet a Vajdaságon át a Duna irányába, keljen át a folyón és vegye birtokába a Dunántúlnak Budapesttől délre eső területeit. A belgrádi hadművelet sikeres megvívása után a 3. Ukrán Front parancsnoka, Tolbuhin marsall megkezdte erőinek átcsoportosítását a megadott irányba. Eleget téve a parancsnak, 1944. november 7-én — a nagy októberi szocialista forradalom 27. évfordulóján — Apatinnál, november 9-én pedig Batinánál megkezdte az átkelést a Dunántúlra. Napokon át, éjjel és nappal megszakítás nélkül tartott a véres ütközet. A védők erős tüzérségi tűz és légitámadás közepette sorozatos ellenlövésekkel kísérelték megakadályozni az átkelést és a hídfő kialakítását. November 13-án, tehát azon a napon, amikor a németek a dunaföldvári hídfő feladására kényszerültek, és befejeződött a megye keleti határán az arcvonal kiépítése — az apatini—batinai hídfőbe bevetették a 64. lövészhadtestet is. A küzdelem rendkívül heves volt. Az újabb erők bevetése olyan erőfölényt biztosított a szovjet hadsereg számára, hogy november 14-én Tolbuhin marsall parancsba adhatta a 3. Ukrán Front további feladatait.