Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve III. (Szekszárd, 1990)

AZ AGRÁRKÉRDÉS Az agrárkérdés demokratikus megoldásának központi kérdése volt a földreform követelése. A liberális burzsoá kormány ígéretet tett a tulajdonviszonyok olyan átalakítására, mely szerint a nincstelenek földet kapnak, de annak megvalósításáig a kishaszonbérletet szorgalmazta. Ilyen értelemben, fordult a megye földbirtokosaihoz a főispán-kormánybiztos is, kérve a birtokosokat, hogy a társadalmi feszültség feloldása érdekében, addig is míg a földreform megvalósulhat, adjanak az igénylöknek kishaszonbérletet. Alig akadt 3—4 földbirtokos, aki kedvező választ adott a főispáni felhívásra. Féltették a földjüket, féltek attól, hogy nem lesz elegendő munkáskéz a nagybirtokon, ha bérleti szerződéssel földhöz jutnak a párasztok. „Sajnálatomra, nem tudok birtokomból semmit sem felajánlani parcellás bérletre . . . ,,— így válaszolt báró Schell József. „Ezen kis gazdaságban a vetésforgó most már az üzem és így a köztermelés kárára meg nem változtatható, miért is a haszonbérletbe földet át nem engedhetek" — közölte Jeszenszky Jánosné. Sztankovánszky János arról polemizált válaszában, hogy jobban jár a paraszt a felesfölddel, mint a kishászonbérlettel. Nem kívánt egyetlen hold földet sem felajánlani. 1919. február közepén jelent meg a XVIII. néptörvény a földreformról. A törvény kimondotta, hogy a kormány az ország földművelő népének akarja juttatni az ország termőföldjét. „Evégből az államnak kisajátítási joga van minden 500 holdnál nagyobb területű mezőgazdasági földbirtoknak 500 holdon felül eső részére", ott, ahol az így kisajátított föld nem elég, akkor 200 hold lehet a határ. A szőlőbirtokok 50 holdon felüli része kerülhetett kisajátításra. Még nem jelent meg a földbirtok reformjáról szóló törvény, egy korábbi rendelet értelmében már megkezdték az igénylők összeírását, s 1919. január végére, február elejére már megyei összesített adatok álltak rendelkezésre. A főispán jelentette is a népkormánynak Budapestre, hogy a központi járásban

1 3779, a dunaföldvári járásban több mint 1600, a dombóvári járásban 1700—1800 a földigényelő. A völgységi járás főszolgabírája úgy vélekedett, hogy járásban egyetlen földigénylő sincs. Egy későbben kelt iratból tudjuk, hogy Szekszárdon 751 személy adott be igénylést. A simontornyai járás adata hiányzik. A fenti adatokból kitűnik, hogy járásonként mintegy 1600—1700 az igénylő, a megyében tehát hozzávetőleg 10 000 volt a számuk. Különösen a nagybirtokok által közbezárt községek lakói voltak súlyos helyzetben. Szinte általánosítható a várongiak helyzete, i akik nyomorúságos viszonyaikat feltárva 1919 januárjában a földművelésügyi miniszterhez fordultak, kérve a segítségét. Kérvényükben a többi között ezeket írták: . ,yKözségünk határa 300 hold, lélekszáma 450 — ebből ötnek vari 10 hóid földje, a többi egy-két holdas, legtöbbje a teljesen földnélküli. Terjeszkedni nem tudunk, mert közel vannak a szomszédos községek, az uradalmak pedig nem parcelláztak, s így fájdalom, hiába dolgoztunk, a csekély munkadíj mellett nyomorogtunk és fiaink kénytelenek voltak kivándorolni. Azért fordultunk most a legnagyobb bizalommal Miniszter Úrhoz, remélve, hogy szomorú sorsunkon a tervezett földosztással nem