Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve II. (Szekszárd, 1983)
A NEOABSZOLUTIZMUS ÉVEI - Tolna megye 1849—1867 között
magánpraxist folytató orvos volt. Ami a beoltottakat illeti, számuk kb. megegyezik egy évjárat létszámával, azaz elvben mindenkit beoltottak. A megyében 13 gyógyszertár működött, Szekszárdon a 60-as években nyílott meg a második gyógyszertár. A megyének csupán egy kórháza volt, a Ferenc kórház. 1860-ban bővítették 30 betegággyal, s így 100 beteg számára tudtak egyidejűleg kezelést biztosítani. A kórház csupán felerészben volt kihasználva, 1860-ban összesen 575 beteget kezeltek, ezek kétharmada megyén kívüli volt. Az iparosok nagy száma arra enged következtetni, hogy vándorló mesterlegények, s mellette katonák, árvák, s általában olyanok vették igénybe a kórházat, akiknek ápolása otthon nem volt biztosítható. A társadalom felsőbb rétegei képviselőivel a kórházban alig találkozunk, mivel kezelésüket otthon végezték. Bizonyítja ezt az is, hogy a kórházi költségek alig voltak behajthatók, megfelelő jövedelem híján. Ilyenkor a lakóhely szerint illetékes községnek kellett az ápolási költségeket megfizetni. A kórházat kamatozó alaptőkéből, a behajtott ápolási költségekből és adományokból tartották fenn. A fenti adatokból kiviláglik, hogy a lakosság döntő többségét kitevő parasztság a gyakorlatban orvosi ellátásban nem részesült. Paradox módon orvosi kezelést a társadalom legalsó és felső rétege kapott. Az abszolutizmus rendszere minden ellenzéki megnyilvánulás elfojtásával a felszínen szilárdnak tűnt. Az évtized végének megrázkódtatásai azonban bebizonyították, hogy mennyire ingatag talajon álltak. Már a szabadságharc leverésének körülményei is bizonyították, hogy a birodalom fennállása nagymértékben függ az általános európai viszonyoktól. Másrészt Ausztria belső helyzete erősen korlátozta külpolitikai akcióképességét. Egy újabb forradalmi hullám vagy a hatalmi egyensúly átrendeződése a belső elégedetlenséggel párosulva felboríthatta — és fel is borította az eddigi hatalmi képletet. Az ötvenes évek végére Ausztria elvesztette legfőbb támaszát, a cári Oroszországot. Ugyanakkor ismét napirendre került az olasz egység kérdése, melyben Ausztria nem csupán az olaszokkal, hanem a franciákkal is szemben találta magát. Az 1859-es katonai vereség pénzügyi csőddel párosulva a Bach-rendszer bukásához vezetett, és válságos helyzetbe hozta Ausztriát. Magyarországon az eddigi passzív ellenállást tüntetések váltották fel. Az emigráció szervezkedése is megélénkült. A birodalom megmentése, akcióképességének helyreállítása arra kényszerítette a császárt, hogy kísérletet tegyen a magyarokkal való megegyezésre. A keretet az alkotmányosság részleges helyreállítása, a birodalom föderatív alapon való újjászervezése adta volna. Azonban az Októberi Diplomában, majd a Februári Pátensben tett engedmények nem elégítették ki az ekkorra összehívott magyar országgyűlést. Az országgyűlés bár nem volt egységes, de az összbirodalmi kormányzaton belüli magyar autonómiát mind az engedékenyebb felirati, mind a radikálisabb határozati párt elutasította. Követeléseik lényegében az 1848-as jogalap helyreállítására irányultak, ez pedig a birodalmi vezetés számára volt elfogadhatatlan, így a megegyezés egyelőre nem jöhetett létre, feltételei még mindkét oldalon hiányoztak, s ez végül az országgyűlés feloszlatásához vezetett. Az alkotmányos élet újraindítása napirendre tűzte a megyei önkormányzat újjászervezését. Az udvar és a megyék között kezdettől fogva súlyos ellentét feszült, melyet nem sikerülhetett kompromisszumokkal áthidalni. A megyék 48as alapon, jogkörük csorbítatlanul hagyásával, az abszolutizmus rendszere megyei apparátusának teljes felszámolásával kívántak újjászerveződni. De az ellentét nem csupán ebben állt: a 48-as törv'nyékhez való ragaszkodás azt is jelentette,
