Évszázadokon át - Tolna megye történetének olvasókönyve I. (Szekszárd, 1978)
A KÖZÉPKOR - Tolna megye a honfoglalástól a mohácsi csatáig
Néha éppen a peresített birtok kerül hitelesnek álcázott oklevélbe, hogy el ne vesszen a bírói ítélettel. Ha pontosan tudjuk, mikor hamisították az oklevelet (mondjuk mert megmaradt az eredeti is), akkor értékes forrásunkká válik a hamis, természetesen csakis a hamisítás korára nézve. Nemcsak ilyen írott forrásaink vannak. Voltak régebben is történészek, elődeink, akik a maguk korának gondolataival próbálták megeleveníteni a számukra is már történelmet jelentő korokat, s egyúttal a maguk koráról is vallomást tettek. Ez utóbbi segíti a forráselemző történészt ahhoz, hogy a névtelenül és kormegjelölés nélkül készített elbeszélő történeti munka korát meghatározza, az ismert korú történetíró művéről pedig lerántsa korának sallangját. Ezek a források a maguk korára nézve, amelyben íródtak, elsőrangúak, azonban korábbi idők történetét csupán belőlük megírni, kockázatos vállalkozás, ök is, mint minden történész, nemcsak leírják az eseményeket, hanem torzítják is, pártállásuk szerint gondolataikkal, elképzeléseikkel. Ezeket egykori valóságnak tartani csak keletkezésük korára nézve szabad. így alkot szinte kibogozhatatlan részeiből egészet a közismert Képes Krónika. A mű egésze a XIV. század első felében készült, de számtalan korábbi forrás apró szálaiból szőtték egybe. Jellegzetes szálai teszik felismerhetővé számunkra a krónika más-más korból való részleteit. E részletek felismerése a forrás hitelének meghatározásában rendkívül fontos. Az álló vagy.rombadőlt, a látható vagy már földbesüllyedt romokat, a mélybe temetett sírokat a régész és a művészettörténész tárja fel, az írásos emlékek feldolgozásával szintén többen foglalkoznak. Az oklevelek hitelességét vizsgáló diplomatikusok, vagy az elbeszélő források hitelességét firtató filológusok eredményei legalább olyan fontosak, mint a nyelvész elemzései egy-egy nem latin, népnyelvi szó kapcsán. A történettudomány megannyi részmunkása végül is az összes forrást felhasználja, hiszen az egészet, az egykori valóság egészét kívánja felderíteni. Ha erre törekszünk, akkor valamennyiük közös munkájára szükség van, hiszen a különböző források nemcsak kiegészítik egymást, hanem olykor-olykor meg is cáfolják a másikat. A LETELEPEDÉS Őseink honfoglalása azért lehetett olyan eredményes, mert a Kárpátmedencében nem élt akkora néptömeg a honfoglalás idején, amekkora megakadályozhatta volna letelepedésüket. Sőt, még olyan sokan sem éltek ezen a területen, hogy felülmúlva a beköltözők lélekszámát, a honfoglalókat magukba olvaszthatták volna, ahogy az a másik ótörök néppel, a bolgárokkal történt. Azokat ugyanis — mivel kevesen voltak — könnyen magukba olvasztották a mai Bulgária területén élő szlávok. Annak megállapítására, hogy melyik településen éltek honfoglaló őseink érkezése idején más népek — egykorú írásos emlékek híján — a helyneveket és a régészeti emlékeket szokták felhasználni. A helyneveket természetesen éppúgy — többnyire később kelt — írott forrásokból veszik, miként a tervszerű ásatásra kijelölt falvak területére és elhelyezkedésére vonatkozó adatokat is. A valóságot egyetlen forrásból nem ismerhetjük meg. Ez érvényes arra vonatkozóan is, hogy sem a helynevek, sem a régészeti források önmagukban nem alkalmasak annak eldöntésére, hogy kik és mikor laktak valamilyen területen.
