Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A NÉPVÁNDORLÁS KORÁBAN - A honfoglaló magyarok és az államalapítás

Szekszárd-Gyűszű-völgyben - igaz egyetlen sír áll a kutatás rendelkezésére - szív alakú csüngős férfisírban Karinthiai Arnulf, Provencei Hugó, valamint I. Berengar ezüst pénzei kerültek elő.

131 Kérdés, hogyanjutott ezekhez a pénzekhez e magyar férfi? Kalandozásokon résztvett, ez lenne a kézen fekvő megoldás. Igen ám, de nem tudunk olyan kalandozásról, melyben a fejedelem népe is jelen volt. Az érmeket átfúrták, tehát nyilván ékszerként használták. S ha ez igaz, akkor akár 25-30 évig is viseleti darabok voltak, mielőtt földbe kerülhettek. Itt inkább a kalandozások során, vagy a nyugati fejedelmek egymás ellen vívott küzdelmeikben résztvevő harcosok „zsoldja" került a gyűszű-völgyi magyar férfihoz. Szekszárd esetében arra kell gondolnunk, hogy a honfoglaló magyarok ugyan letelepedtek területünkön, ám csupán a főhatóságot biztosították fejedelmük számára az itt talált népek rovására. Ezzel nem állítjuk, hogy tömegesen éltek maradék lakosok itt e dombok között, de a lelőhelyeken talált X-XI. századi, szegényes leletek ezt sugallják. Az I. István által megalkotott ország felépítésének rendszere is erre enged következtetni. Tolna nagyközség központjában, a katolikus templom főbejáratával szemben - alig 4 mre - egy honfoglaló magyar női sír került elő.

132 Temetési idejét nem keltezhetjük későbbre a X. század első harmadánál. Itt világos a magyar elem jelenléte. Később ugyanezen a területen „építették" meg a tolnai ispáni székhelyet, az ispáni várat. István király ispánjain keresztül „kormányozta" országát. Az ispán a király képe volt, ha maga nem voltjelen. Az udvartartás felélte az „adókat", vagyis egyik ispáni várból a másikba telepedve tartott „országlást" a király. Ebből következik, hogy adófizető, földmíves életmódot folytató népekre volt szükség és ez jelen is volt. Nem lehet véletlennek tekintenünk azt sem, hogy első királyaink egyike éppen Szekszárdon alapít önmagának templomot, kívánsága szerint végső nyughelyet is egyben. I. Béla 1061-ben kelt oklevelével nem csupán egy templomot és kolostort alapított, hanem a bencés rendi apátot különleges jogokkal is felruházta. Ez az apátság királyi „hiteles hely" is volt.

133 A király az apátságnak szolgáló népeket, falvakat, adófizető jobbágyok sokaságát is adományozta, hiszen királyi nyughely alapításról volt szó. Ezt az intézkedést csak egyetlen módon valósíthatta volna meg, ha nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű jobbágy, ha ide telepíti őket. Erről azonban nem tud egyetlen feljegyzésünk sem. Ebből következik, hogy 1061-ben területünk már ismét sűrűn lakott vidékként kezelhető, hiszen a békés évszázadok zavartalan élete ezt lehetővé tették. Az apátság építése - bármennyire királyi alapítás volt - sajnos nem fejeződött be addig, míg I. Béla királyunk élt.

134 A templomot még nem szentelték fel és ezért nem is temethették el ebben a gyönyörű épületben. Nyughelyét az alapító királynak ugyan nem ismerjük, de a templom romjaiban is monumentális alkotásnak tűnik. Érdekes megemlítenünk, hogy az alapítás és építés évét jóval megelőzi az 1054-es nagy egyházszakadás, vagyis a keleti kereszténység feje a bizánci pátriárka elszakadása a római pápától. A magyar királyság sorsát Rómához, vagyis a pápasághoz kötötte a történelmi érdek. A magyarság fennmaradásának kérdése volt ez ekkor. Királyaink jól látták helyzetünket. Ám Béla a „maga" templomát ennek ellenére keleti ihletésű épületként alkottatta meg. A templom centrális elhelyezkedésű, középen négy hatalmas pilléren nyugodott a hatalmas kupola impozáns félgömbje.

135 Szentélyének félköríves apszisa keleten volt a főoltárral, de mind a négy oldalán félköríves lezáródású - összességében tizenegy karélyos - bizánci templomot építtetett. Kőből megálmodott díszítményei nagyrészt elvesztek a török uralom alatt, az apátság épülete is elpusztult, de az a néhány oszlopfő, melyet ebből az objektumból őriz a múzeum, élesen bizonyítja a magyar kőfaragó műhelyek létezését.

136 Azok a mesterek, akik a díszítményeket faragták, ugyan kőbe vésték a belülről fakadt formákat, de világosan látszik, hogy valójában még mindig fában és fémben gondolkodnak. A Palmetta és szalagornamentika „pogány" világát csempészték vissza a szakrális művészetbe. Nem tudták „előre megtervezni" művei-