Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC, VALAMINT AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEIBEN (1848-1867) - Művelődési körkép

a vallásfelekezetekével. (Lásd a 19. táblázatot.) Ahogy a város építkezési formái kifejezték a település társadalmi hierarchikus viszonyait, ugyanúgy hangsúlyosan kifejezik a felekezeti megosztottságot is. A templomaikat körülülő régi szekszárdi városrészek népének életében a felekezeti műveltség határozottan különbözik a hatalomban és a vagyonban emelkedő vagy süllyedő társadalmi rétegek világias divatokat követő polgári műveltségétől. A felekezetiség a paraszti kultúrában játszott korszakunkban eldöntőbb, részben hagyományokat őrző szerepet. A polgárosodással mégsem oldódtak fel a felekezeti választóvonalak. Mint a rendi örökségek többségénél, itt is természetes történeti átalakulási folyamat tanúi lehetünk. A társadalmi csoportok saját, korábban kialakult műveltségük alapján indulnak a tőkés viszonyokhoz való alkalmazkodásban. A változásában is ezredéven keresztül - a zsidóságnál még régebben - folyamatos művelődés lényegesen mélyebben áthatotta az élet legkisebb dolgait is, semmint, hogy ezeket az egyház teológiai és politikai irányzataira, vagy a nagyon is divatokat követő vallásos viselkedésre lehetne szűkíteni. Sőt éppen az egyházak, elsősorban a katolikus egyház befolyási terének szűkülése, az általuk sokat panaszolt szekularizáció az, amely a hagyományként lerakódott felekezeti, népi műveltségeket felszínre hozta. A felekezeti különbségekkel kifejezett műveltség önálló öntudattal „mi tudattal"

245 rendelkező etnikus csoportokat különített el, akik Szekszárdon nyelvjárásukkal, viseletükkel, és családi életüket, termékenységüket, társadalmi irányvételüket szabályozó szokásaikkal is megkülönböztethetők voltak. Az etnikumok egymást is megkülönböztették, s lakóhelyileg is elkülönültek. A felsővárosi reformátusok ő-ző tájszólása, az utóbbi évekig hallható volt, szemben az alsó- és újváros népének e-ző beszédével.

246 A sárközi cifraság nem terjedt át az eredetileg fajszi és bogyiszlói kapcsolatokat mutató szekszárdi reformátusok viseletére. Az alsóvárosiak öltözködésében azonban hamarabb teret nyertek a polgári elemek, legalábbis a századfordulóig, amikor leltárak, fényképek állnak róla rendelkezésünkre. Ebben érezhető a katolikus magyarságba beolvadt szekszárdi németek korszakunkra már eltűnt viseletének hatása.

247

. A szőlők felújítása kapcsán láttuk a fölsővárosi gazdák családi stratégiájának különbségeit az alsóvárosiak mellett; ugyancsak mentalitási különbségeket. Ha a sárközi viselet nem is, az árvaszéki iratokból vett minta alapján feltételezhető, hogy az egykezes mégis elterjedt a református gazdák között.

248 Az egykézéssel szemben a kis számú egymás között házasodó német kisgazdáknál előtűnt a termékenység szabályozásának Közép-Európában, németek közt általános módja, a késői házasságkötés.

249 Az egyéni életpálya termékeny szakaszának, késői házassággal való lerövidítése a polgárságnál és a középrétegnél már a társadalmi rétegkultúra jellemzőjeként tűnik fel.

250 Az etnikai csoportok normacseréjének jó példája a mozgékony, művelődési téren igen nyílt szekszárdi kispolgárságnak és parasztpolgárságnak a katolikus magyar etnikumtól örökölt magasabb termékenysége és a beolvadt németek hatására kitolódott házassági kora. Ennek, a látszólag népesedési jelenségnek, messzemenő további művelődési jelentősége is volt: az idősebb, önállóbb fiatal házasok könnyebben elszakadtak szüleik családjától és gazdaságától, függetlenebbek voltak az újításokban. A kistermelésben való egymásrautaltság a házaspárok partneri párkapcsolata felé tolódott el, míg a viszonylag magas gyermekszám a társadalmi mobilitásra, a gyermekek taníttatására ösztönzött.

251 A sikeres mezővárosi kispolgári modellnek, egyik változata volt a zsidó kispolgárságé, ahol országosan a legnagyobb a termékenység, s a legnagyobb a foglalkozási mobilitás is. ami a város társadalmi és művelődési életében is jelentkezik már a múlt század végén.

25 Ezeknél a csoportoknál a rendi időszakban kialakult, a polgári nemzeti egységesülést megelőző etnikumokról van szó. A kisszámú német nemzetiségen kívül (lásd a 20. táblázatot), ezek korszakunkban már magyar nyelvű etnikumok voltak. Nagy, spontán erővel olvasztották be magukba a katolikus németeket és horvátokat, akik többsége a városban így nem is érte meg, hogy etnikumból nemzetiséggé váljon.

255 Mehrverth azt írta a 70-es évek elején, hogy a szekszárdi németek mindannyian tisztán beszélik a magyart, „...s ha azt akar-