Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC, VALAMINT AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEIBEN (1848-1867) - A társadalomszerkezet és társadalmi átrétegződés

a korszak első felében megyebeli birtokos familiákból került ki, a várossal hivatalos hierarchián, többnyire a járás szolgabíráján keresztül érintkezett. Élete, hivatali ideje alatt is a városon kívül, a vidéki nagybirtokosok kastélyai között zajlott. Augusz Antal báró halála után a városban nem is igen élt olyan személyiség, aki ezekbe a körökbe bejáratos lett volna. A megye arisztokratái közvetve, mint országos személyiségek játszanak alkalmanként szerepet a város életében, mint Bezerédj Pál, aki többek közt a selyemgyár Szekszárdra telepítésénél segédkezett, vagy Apponyi Sándor gróf, aki gyűjteményével és befolyásával lett Wosinsky Mór mellett a Múzeum alapítója. Eközben pl. a Sigraiak csupán ügyvéddel képviseltették magukat és legnagyobb adófizetőnek kijáró jogaikat a tanácsban. A birtokosság távollétében mégis jelen volt néhány képviselőjével. Ilyen volt Simontsits Béla, elsősorban felesége személyében, aki a megye katolikus nőmozgalmában játszott vezető szerepet, és fia Elemér, aki maga is mérvadó konzervatív reformer volt. Megyei karrierje után felsőházi taggá is lett. Sass István, megyei főorvos, református nemesbirtokos, aki a város minden polgári szellemű közhasznú akciójában résztvett haláláig, 1891-ig. Sass István dunántúli mintabirtokot tartott fenn, a Takarékpénztár igazgatótanácsában ült, arisztokraták, többek közt az Esterházyak nagy összegek erejéig voltak adósai. Az 1892-es balkáni marhavész tolnamegyei elfojtásáért elnyerte 1873-ban a Ferenc József lovagkeresztet. A polgári viszonyokhoz jól alkalmazkodott református nemesbirtokos értelmiségi, fiait, akár a „kőszívű ember", katonai, jogi pályákra irányította.

238 A hagyományos rendi tekintély, amely a nagybirtokosoknál vagyonnal, esetleg hivatali pozícióval, ranggal, címmel is tetéződött a köznemességnél is tovább élt. Míg az arisztokrácia jogi értelemben is kiváltságos rendje volt a polgári társadalomnak, a dzsentri esetében korszakunkban már sokkal inkább a magyar társadalom egyik művelődési jelenségéről van szó, mint bármilyen formában körülhatárolható társadalmi csoportról. A nemesség mint a feudális társadalom Magyarországon adómentességben részesült kiváltságos rendje, mindig is erősen rétegezett volt. A mezővárosban is minden rétegben képviselve volt, a nem arisztokrata középbirtokostól (Sass István), a hivatalnok és szabadfoglalkozású értelmiségen (Babits Mihály, Boda Vilmos, Bodnár István), valamint a kézműiparosokon keresztül, a polgárparaszt szőlősgazdák és szegényparasztokig. A dzsentri magatartásával különült el alacsonyabb helyzetű nemes és nemtelen környezetétől, ebben pedig osztozott az „uri középosztály" nálánál sokkal szélesebb, igen vegyes, nagyrészt már polgári eredetű, életvitelében rendi normákat követő társadalmi csoportjaival. Ez volt a „kaputosok" osztálya, a kabátos embereké, ahova még jóval később a költő Babits Mihály is besorolta magát. A vidéki középréteg mentalitásának egyik kulcsregénye a Halálfiai a költő szekszárdi gyermekkori és családi emlékeiből táplálkozik. Boda Vilmos szociográfiai értékű cikksorozatban foglalkozik 1875-ben a város különböző társadalmi rétegeinek problémáival, eközben számoltatja meg a középosztályt is.

240 A „polgári osztály" - a kistermelők - mellett a második osztály az „u.n. középosztály, a hivatalbéliek, kisebb birtokosok, oklevelesek, kereskedők s míveltebb iparosok osztálya". Viselkedésük fő jellemzőjének azt tartja, hogy „nem számolnak". 1000-1500 forint évi jövedelükből 4-5 cselédet tartanak: „fózőnét", ... „hiszen szegény nő nem azért lett teinsasszony (bocsánat a kivételtől), hogy főzzön is..."; „konyhaszolgálót", 1-2 dajkát. Ezek fizetése havi 20 forint, évente kb. 200 ft-H 300 ft koszt. Ez évi 500 forint, ha nem tartanak lovat, s kocsist. Mert különben »...oly jól esik kikiáltani: Jancsi, fogj be!« A megmentett fuvarokat és az adott trágyát (!) leszámítva a fogat belekerül vagy 200 forintba. Úgy látja, hogy „...igen sok középosztályú embert - különösen a konvenciózusokat - a lótartás nem enged valamire menni". 1893-ban a város előmenetelét illusztrálandó mondja el Boda, hogy Szekszárdnak "300 zongorája, ugyanennyi forma magán úri fogata" van.

241 A magyar városok statisztikai évkönyve 1908-ból kerek 20 kettős fogatot jegyzett fel

242 - ennél nyilván jóval több egyes személyszállító magánfogat volt, amit szám szerint nem adtak meg. Az 1500 forintos fizetésből maradt így 800 - havi 66 ft, napi 2 ft 20 kr - amiből nem lehet