Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A FORRADALOM ÉS SZABADSÁGHARC, VALAMINT AZ ÖNKÉNYURALOM ÉVEIBEN (1848-1867) - A város külterületének változásai és a közlekedés

Az 1869. évi „századosi tanácskormányi gyűlésen" szinte minden lényegesebb kérdés napirendre került ami Szekszárdon korszakunkban válaszra várt. Ezek, a földműves mezőváros polgári fejlődésbe való bekapcsolódásának alapkérdései voltak: - A biztonságos árutermelés feltételeinek megteremtése jogi téren, a tulajdonviszonyokban a volt földesúrral, az alapítványi uradalommal szemben, s a határban a természeti erőkkel szemben. Az utóbbinak kezdetben az ármentesítés volt a kulcskérdése. - A piaci összeköttetés korszerűsítése a vasúttal. - A művelődési „összeköttetés" feltételeinek megteremtése az iskolaügy korszerűsítésével, ami mögött a kiegyezés idején a város népe közel felének analfabetizmusa állt. Az alapvetést, amelyre egy valódi társadalmi és gazdasági szerkezeti korszerűsítés támaszkodhatott volna válságok sora hátráltatta, s befolyásolta azt is, hogy az milyen formában valósult meg. Polgárosodásában Szekszárd az európai kapitalizmus erőterében mozgott, annak az országgal együtt élvezett előnyeivel és hátrányaival. Az 1873-as válság tíz évvel késleltette a vasúti hálózatba való bekapcsolódást; a kívülről érkezett filoxérafertőzés a korszak leghosszabb gazdasági fellendülési időszakából vonta ki Szekszárdot, amikor kistermelői népe az 1890-es években a szőlők rekonstrukciójával volt elfoglalva. Ez a várost - Európa szőlős tájaival együtt - érintő válság többek közt az iskolaügyet is hátráltatta. A válság miatt elmaradt kistermelői vagyoni felhalmozás az életmódok polgári átalakulása terén is konzerváló hatással volt. A kistermelés, a szőlők és a kisipar rekonstrukciója áthúzódott szerencsétlen századunkba, amelynek állandósult válságai a világháborúba torkolltak. A VÁROS KÜLTERÜLETÉNEK VÁLTOZÁSAI ÉS A KÖZLEKEDÉS AZ ÁRMENTESÍTÉSEK A polgári viszonyokhoz való alkalmazkodásnak fizikailag is kiépült színtere volt a mezőváros megművelt határa. A múlt század első felétől kezdve a szőlőhegyen és a síkságra kinyúló részen is nagy változások indultak el. A síkságon a Sárköz ármentesítési munkálatainak legdöntőbb szakasza az előző korszakokra esett. A város alatt elfolyó Sárvíz csatornázása, a Sióba kötése kezdettől fogva sokféle haszonnal és kárral is együttjárt. Megjavította az alsó legelőket, a Sárvíz árterébe eső szittyós páskumok lassú kiszáradásával a síkság felé terjeszkedési lehetőséget nyújtott a városnak a század második felére. Ugyanakkor távolabb került a Duna vízi útja. A Tolnánál holtággá vált Dunán megszűnt az évszázados Borrév. Az új kikötő elsőbbségéért Tolna és Szekszárd közt megkezdődött az útépítési verseny Dombori, illetve Szekszárd kikötője, Keselyűs felé. A Sárvíz szállította iszap a hajózható Sió közlekedését is veszélybe sodorta. Az élő Duna átvágott kanyarainak kiiktatásával felerősödött sodrás fokozta a sík területeken az árvízveszélyt. A megbízható védőgátrendszer létesítése már erre, a kiegyezést követő korszakra esett. Az árvízvédelmi munkák hatékonyságát ugyanazok a rendezetlenül maradt intézményes örökségek gátolták, mint a polgári átalakulást más téren is. A különböző községek bevonásával létrejött Duna-védgát egyesületek és társulatok (1855-ben a Duna Védtöltési Egylet, 1869-ben a Tolna-bátai Dunavédgát-társulat, amely 1873-ban Szekszárd-bátai Dunavédgát Társulattá alakult át) az érintett birtokosoknak a vármegye felügyelete alatt létrejött egyesülései, magántársaságok voltak. A szomszédos megyék társulásai nem voltak egymásra tekintettel, mint ahogy a bogyiszlói kanyar átvágása után Fejér és Pest megye sem a tolnaiakra. Az 1876-os nagy tavaszi árvíz pusztítását, amely Szekszárd mélyen fekvő lakóne-