Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A KÉSEI FEUDALIZMUS KORÁBAN (1686-1847) - A városépítés a nagy tűzvészig

tőinek támogatását megszereznie. Szerintük a templombővítés a vármegyeháza és a templom között gátolta volna a forgalmat. Ennek a terméketlen vitának az 1794. augusztus 7-én délelőtt támadt tűzvész vetett véget, amely néhány óra alatt elhamvasztotta a templomot, a megye- és városházát. A Szent János és Pál kórházkápolna, valamint a remetei Szent Anna-kápolna mellé nem létesítettek plébániát (az újvárosi templomot pedig csak 1868-ban szentelték fel, így a következő fejezetekben lesz róla szó). Hagyományosan szombati napon mondanak misét a belvárosi plébánia lelkészei a remetei kápolnában. (A pécsi egyházmegye történetírója, J. Brüsztle, az egyházlátogatási jegyzőkönyvekre hivatkozva közli, hogy „a városon kívül, a Kálvária hegy lábánál egy kunyhóban - aminek szomszédságában vályogtéglából kápolnát építettek - tartózkodik Kovács József, a Szent Ferenc III. rendjéből való, csendes jámbor barát. A kápolna és a csodatevő forrás őrizetére rendelték őt oda". Az 1776. évi vizitánál Liszon János szerzetest említik a kápolna lelkészeként.)

236 A plébánia 3 káplánja ellátta a mözsi és a sióagárdi fíliában is a lelkészi teendőket. 1765ben Rodt bíboros, a szekszárdi apátság birtokosa a plébánosi sedecima-jövedelem helyett átalányként évi 76 pozsonyi mérő kenyérgabonát, ugyanennyi akó bort, 6 szekér szénát, 400 fej káposztát, 36 forint sertéspénzt juttat a plébánosnak, aki viszont ezekből látja el káplánjait.

237 Reformátusok „Ne mondjátok azt, hogy a régi idők jobbak valának a mostaniaknál, mert nem bölcsességből származik az ilyen beszéd." - Ez a bibliai bölcsesség ráillett a város benépesítésében oly fontos szerepet vivő református magyarokra is, akiknek az ősei a 16. században („a reformatio elein") gyülekezetbe tömörültek, s a török hódoltság idején a Sárvízen túl, Ittsére és Nyámádra menekítették harangocskájukat, „hol a vízbe, hol az Erdőben a föld alá,, rejtették, s „azon Helyeken is, mint az Unokák beszéllik, a közönséges Isteni tiszteletet tartottak."

238 Radonay Mátyás pécsi püspök (egyúttal Tolna megye főispánja) is megkeserítette a reformátusok életét; ezt híven tükrözi 1690-ből való levele: „...ha mindennap huszonöt köböl aranyat adnátok is, mégsem szenvednélek el püspökségem alatt. Mert azt mondom, hogy az ökör, szamár,... sőt a pokolbeli ördög hamarább nyer örök életet, mint egy kálvinista.

239 Prentaller János jezsuita figyelmezteti a községi elöljárókat, hogy ne vegyenek fel kálvinista prédikátorokat, különben úgy járnak, mint a múlt évben sok község: elveszik templomaikat. Elveszik birtokaikat is, sőt elevenen megégetik őket.

240 Nem lehetetlen, hogy Mérey Mihály szekszárdi apát a püspök erőszakoskodásának engedve telepítette Palánkra a rácokat és a református magyarokat 1695 körül.

241 Az 1711. évi szatmári béke reményt keltett az üldözött felekezetek híveiben. A száműzött prédikátorok hazatérhettek. A békeszerződés kimondta a szabad vallásgyakorlatot. Az új korszak tehát kedvező előjelekkel indult, ám baljós csillagzat alatt folytatódott, és majdnem a 18. század végéig ellentmondásoktól terhes maradt a protestánsok helyzete. A nagyszombati jezsuita páterek 1711-ben missziót küldtek Szekszárdra, mivel - úgy mond - „a török fennhatósága alatt a Kálvin-féle tévhit széleskörben elterjedt...", ezért a népet „az igaz hitre" vissza kell téríteni. A püspöki vizitátor szerint a szekszárdiak többsége katolizált.

242 A jezsuiták távozása után is előfordultak szórványos áttérések. Árva gyermekeket, félárva inasokat, tolvajsággal, katonaszökevény-rejtegetéssel vádolt embereket katolikus hitre térítettek. A periratok rendszerint így regisztrálják az eseményt: „Ezelőtt Kálvinista Vallásban voltam, hanem itten az mostani rabságomban az igaz Pápista hitre tértem".

243 A protestánsüldözés egyik megnyilvánulását figyelhetjük meg Báta esetében is. Az apát 1714-ben elzavarta a prédikátort, s a mezőváros református lakóit elkülönítette.

244