Szekszárd város történeti monográfiája I. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD A KÉSEI FEUDALIZMUS KORÁBAN (1686-1847) - A városépítés a nagy tűzvészig

A 18. századi adóösszeírások többnyire inquilinus (zsellér) vagy subinquilinus (alzsellér) névvel jelölik a földművelő társadalom azon rétegeit, amelynek tagjai nem a földesúr által felosztott jobbágytelken (háztelek, szántó, rét) gazdálkodnak, hanem annak allodiális (jobbágytelkekre fel nem osztott) birtokain keresnek megélhetést. (A későbbiekben szó lesz a zsellérként kezelt kézmüvesrétegről is.) A szekszárdi zselléreknek többnyire van házuk, gazdasági épületük, kertjük és szinte kivétel nélkül szőlejük. Egyik-másikuknak a földközösség keretein kívül fekvő néhány holdas szántója (irtványföldje) és rétje is van, de eke elé fogható igásjószága nincs. Ha mezőgazdasági munkából akarnak megélni, akkor eljárnak jómódúakhoz napszámba, vagy részes műveléssel keresik meg élelmüket.

140 Az ún. alzsellérek száma a 18. században elenyészően kevés. Ingatlanaik nincsenek.

141 Ez a fogalom egyre inkább az albérletben lakó céhlegények és boltossegédek jelölésére szolgál. A levéltárakban fennmaradt népességösszeírások ugyanazt a családfőt gyakran más és más kategóriába sorolják, ezért nem lehet megbízhatóan nyomon követni a jobbágy és zsellér jogi állapot tartalmi változásait, másrészt az odasorolt lakosok számát sem megnyugtatóan kimutatni. Erre a nehézségre már 1715-ben fölfigyelt a kormányzat. Az esetleges részrehajlás elkerülése végett Tolnában Ugocsa megyeiek végezték el a lakosság létszám- és vagyonösszeírását, míg a tolnaiak Békésben láttak el hasonló feladatot. Mivel az összeírok számára kiadott végrehajtási utasítás nem szabta meg világosan az adófizető-képesség és a -mentesség határát, és mert nyolc hét alatt be kellett fejezni a megye községenkénti, házankénti számbavételét, a helyismeret hiányával küszködő ugocsaiak nem a lakosság egyenkénti kikérdezésével szereztek adatokat a vagyoni állapotról, hanem a helybeli bírók bevallása alapján készítették el kimutatásaikat.

142 A községi jegyzékek összesítésénél fölfigyeltek arra, hogy a zselléreket, több helyen is, telkes jobbágynak írták, és fordítva. Néhány mezőváros összeírásánál kiderült, hogy nemcsak a paraszti, hanem az allodiális földeket is a jobbágytelkek rovatában jegyezték fel.

143 Nem véletlen, hogy III. Károly császár 1720. április 26-i leiratában elrendelte az összeírás megismétlését. 1715-ben sokan kerültek a zsellér rovatba, most pedig kihagyták a szegényebb sorsúakat, akik - úgymond - „más hátán laktak". A jobbágyok egyenkénti kikérdezésére megint csak nem került sor, sőt a falvak jó részébe el sem juthattak az összeírok, hanem a központi fekvésű helységekbe berendelték a bírókat s újból eskü alatt mondatták be az adóra kötelezhető gazdák számát és vagyoni helyzetét. Mi más lehetett a bírók és a vármegye érdeke, mint a tényleges helyzet eltagadása? Hiszen mennél szegényebbnek, mennél néptelenebbnek mondták községeiket, annál kisebb adókivetésben reménykedhettek. Hogy ízelítőt adjunk Szekszárd korabeli népességének hullámzásáról, bemutatunk néhány lapszéli megjegyzést az 1715. évi összeírásból: - Geresdi János: Solt megyébe szökött, - Seres András: meghalt, földjét az apátság lefoglalta, - Ormándy Miklós: Veszprémbe szökött, - Újvári Mihály: kakasdi ispán lett, - Iszkadi Ferencet mentesítik, mert közben nemes ember lett, - Takács Ádám: meghalt, ezért feleségét írták össze, - Oláh István: átment Tolnára (adóztassák meg Tolnán!). Az 1720-as összeírás „eltemeti" Bekes Istvánt, és „feltámasztja" Óhn Pált. Az 1715-ös összeírásban Placzakner Jánost zsellérnek minősítik, 1720-ban szabadmenetelű jobbágynak. Többen elzselléresednek az adóösszeírás napjaiban, majd ismét jobbággyá alakulnak. 1728-ban 153-ra emelkedik a jobbágyok száma, s mindössze 3-3 házas ill. hazátlan zsellért tartanak számon. Újabb 10 év elteltével csak 73 jobbágy neve kerül fel arra az adójegyzékre, amelyen most 52 zsellércsalád neve szerepel.