Szekszárd város történeti monográfiája II. (Szekszárd, 1989)

SZEKSZÁRD IPARA - Kisipar

A kezdet nem volt felhőtlen. Egyik versenytársa tojással dobálta meg cégtábláját. Lakos azonban türelmesen kivárta, míg alábbhagy a kenyérféltési hisztéria. „Megmaradtam kicsinek, de szilárdnak" - mondogatta. Vett egy lovat, azzal vontatta körbe a mángorlót, amely a kékfestett textíliát forgó hengerek között puhította és simította. Vásárbamenet is ezt a lovát fogta be. Azokban a sárközi falvakban, ahol Lakos verte föl sátrát, többnyire csak neki s a bajai, bonyhádi, véméndi kékfestőknek termett babér.

94 Lakos Lajost kelmefestőként is számontartották. A Szent István téri üzletében saját készítésű vásznakat és kartonokat árusított, plisszírozást, guvrírozást vállalt, és megrendeléseket vett fel ruhák vegyi úton való festésére és tisztítására. Molnár József kelmefestő és vegytisztító a Kossuth L. utcában alakított ki műhelyt. Szegeden született 1888-ban, ugyanott szabadult fel, majd segédként megfordult Ausztriában, Németországban és Bukovinában. 1913-ban önállósította magát Szekszárdon. Egyre bővülő üzeme révén 1927-1930 között Baján, Tolnán és Bonyhádon fióküzletet nyitott. Bátaszéken és Nagydorogon gyűjtőtelepet létesített. Kelmefestő és vegytisztító műhelyét a Szent István tér 24. sz. alatti házába helyezte át. Naponta szállította vidékre a vegytisztított ruhanemüket. Gyászruhák festését hat órára is elvállalta. Az 1933. évi faluszövetségi kiállításon nagy aranyéremmel ismerték el szaktudását. Egy 1933. évi fénykép tanúsítja, hogy az említetteken kívül Pálcsics Pál bajai kelmefestő és vegytisztító is működött Szekszárdon, a Szekszárd szálló Garay tér felőli oldalán, a Belasits-féle épületüvegező műhely szomszédságában bérelt üzletet. A tér másik oldalán, a 6. szám alatt Molnár Józsefnek volt 1935-ben kelmefestő és vegytisztító felvevőhelye és üzlete. Majd onnan a KORZÓ-ra tette át üzletét.

95 Kovácsok A városba vezető és kifelé irányuló utcák hangosak voltak a kovácsműhelyek lármás munkájától. A Rákóczi és becsatlakozó utcáiban (Damjanich, Szluha), továbbá a Felsővárosban és a Béri Balogh utcában 7-7 kovácsmester, vagyis a városban megszámlált mesterek fele létesített műhelyt. Egy kovács nem kovács, két kovács egy kovács - járja a közmondás. A kovácsműhelyben legalább két ember kell ahhoz, hogy jól elláthassa a munkát. A két háború közti években ezért a mintegy negyven műhelyben a mesteren kívül legalább egy-két inas és segéd végezte a lópatkolást, hordó- és kerékvasalást, szerszámkészítést és élezést, s akkor még nem is szóltunk a Jajdomb eperfái alatt sátorozó cigány szegkovácsokról, akik a MÁV megrendelésére kifogástalan talpfafúrókat is kovácsoltak.

96 A kovácsmesterség utánpótlását többnyire családon belül kellett megoldani. Szekszárdi fiúk ritkán szánták el magukat e nehéz szakma elsajátítására. Néhány esetben vidéki, főleg sváb gyerekek álltak be inasnak, de tanoncidejük lejártával visszatértek falujukba. Dittrich Gyula (Damjanich 7.) immár az ötödik tagja az ősi szekszárdi kovácsdinasztiának. Eredetileg borbélynak szánta őt az apja, el is vitte a Garay téri Groszbauer Ferenchez, de a fiúnak nem fűlött hozzá a foga, s a Halpiacon át megszökött. Ezért lett belőle kovács. Apja fiatal korában, az első világháború előtt még szokásban volt a kovácslegények vándorlása, illett legalább Burgenlandig (a vaskereskedőknek Grazig) bejárni a nevezetes helyeket és a szakmai fogásokon túl megjegyezni a kovácsmesterségbeli német kifejezéseket, mint pl. a sparing, patkófalcoló, patkóstekli, runthammer, szethammer, hufring, palstekli, fistekli, stemilő, lyuksájbli stb. Marth János vaskereskedő és Dittrich Gyula kovács egybehangzó közlése szerint tanonckorukban a „fejükbe verték" a vasanyagok tulajdonságait, méreteit, egyszóval az anyagismeretet. Mert ha az ácsinast elküldték a vasboltba, akkor a vasasnak tudnia kellett, hogy ,schuh'

'-ban, a kádárinastól pedig ,/űc/i"ban kapja a vas- és acéláru mértékegységeit.