Tolna Megyei Levéltári Füzetek 10. Tanulmányok (Szekszárd, 2002)

Hódi István: Az öreg tölgy mesél: Gemenc • 289

tudom, hogy ő az egyik legnagyobb drótvásárlója. Sokatmondó köszönéssel búcsúzott, amiből érződött kudarcának elismerése. A rejtélyes orvvadász Egy szombati napon hazamentem édesapámékhoz a kerületi lakásomtól három kilométerre. Közben a gyakornokom a kerületi lakásomban maradt. Azt mondta, hogy majd másnap reggel megy haza élelemért, és még aznap vissza is jön. 1946-ban karácsony és újév között járt az idő, és előtte két nappal esett 20-22 cm-es friss, puha hó. Amikor délután 3 óra felé elindultam lassan, csendesen ismét szállingózni kezdett hó. Gyakornokom távozásom után az erdőben általa talált kispuskával elindult vadászszerencsét próbálni. A kispuskáról és szándékáról semmit sem tudtam. Az akkor Nagy rezétben lakó öreg, tapasztalt vadászt is vonzotta a csendes hóesés, és a vizslájával elindult lakóhelyem irányába. A lakásomhoz érve friss emberi nyomok vezettek az északra fekvő szálas erdőbe, de nem az úton tovább, hanem az erdő belsejébe. Az én nyomomat addigra már betakarta a hó. A látott nyomok frissek, szinte melegek voltak, és felkeltették a gyanúját. A szálasban a nyomon haladva egyszer csak távolról kispuska lövést hallott. Most már a kutyával együtt, szorosan a nyomon maradva haladt. Friss vért látott, mert a tettes a meglőtt nyulat egy darabig a hóban húzta. Egyszer csak a vérnyom megszűnt. Na, gondolta, beletette a hátizsákba. Ment még a nyomon észak felé mintegy 3

Á kilométert. A nyiladékhoz érve, ott álldogált a gyakornokom egy vékonyka kabátban, zsebre tett kézzel Nem volt nála sem hátizsák, sem puska. Kérdi tőle, mit keres erre. Mire így válaszolt: „ Azt, amit maga, azzal a különbséggel, hogy maga orvvadászt, én meg fatolvajt." Erre nem tudott mit mondani. A legény elindult a töltés felé, ő meg a nyomon vissza a kutyával a kiindulási pontig, de nem talált sem vadat sem puskát! Egy pár nap múlva elmesélte nekem az esetet. Megjegyzem, én semmit nem tudtam róla. Azért mesélte el nekem, mert ismert, és tudta, hogy gyanú felett állok. Én szóba sem jöhetek, és a lábnyomok sem voltak azonosak. Megjegyzem, hogy az esetről valóban semmit nem tudtam. Az kétség kívül tény volt, hogy a nyomok az én lakásomtól vezettek, és akivel találkozott, a gyakornokom volt. 304