Tolna Megyei Levéltári Füzetek 6. Tanulmányok (Szekszárd, 1997)

Töttős Gábor: Babits bölcsői körül • 263

szelíd lendülete 1890-ig tartott, a filoxéra és a jégverések miatt megakadt, s ettől kezdve hatvan évig mindig 14 és 15 ezer között mozgott a lakosság lélekszáma. Szinte természetes, hogy mindenki ismert mindenkit, a boldogulás útjait rokoni, baráti, ismerősi szálak fűzték át, aminek a költő indulásában is nagy szerepe lesz. Szekszárd városi arculata jószerivel akkortól formálódik, amikor Babits már a legtöbb időt nem itt tölti. A törvényszéki palotát 1891ben építi egy esztergomi vállalkozó - uszályokon lehozott téglából, 1895-ben e mellé magasodik a börtön, ahol az egész Szekszárdon először volt központi fűtés és melegvízrendszer, ugyanebben az évben alapítják meg, de csak 1902-ben építik föl a múzeumot, 1896-ban alapítják, 1897-ben építik a gimnáziumot, ugyanekkor Bátaszékkel teremtenek vasúti összeköttetést az 1883ban készült szárnyvonal zsákutcájának megszüntetésével, de a lényeg, a Babits számára állandó mag változatlan. A Séd-patak két partján a város védőszentjéről elnevezett László utcával, közepén a 13. számú, másképpen 1272es házszámú Kelemen-házzal, a születés helyével, a gyermekálmok színterével. „NAGYAPÁM HÁZA BIZTON ÁLL MÉG" Babits, mint minden verseskötetében, az 1925-ben megjelent Sziget és tengerben is szigorú tudatossággal szerkeszti a verseket, itt a Hazám! című költemény megközelítéséhez. A már Szekszárdon írt Rekonvaleszcencia még a háztól távolabb eső Kálvária, más néven Bartina dombját idézi, amelyen a három kereszt sziluettje a szülőház elől akkoriban még jól látható volt: „Áfákat, hogy megint rügyezni fognak I irigyli a I kálvária I három sovány keresztje a dombon". Babits finom utalása arra, hogy a keresztek eredetileg fából voltak, de a Szekszárd, 1915 nyarán című versben, s itt is, az 1925 februári lábadozáskor jelképi értékűek. A ház előtti séta során vethetünk egy pillantást - immár a következő mű soraiban - a Séd-patakra, amely nemcsak e vers címében, hanem például A gólyakalifában is szemléletes pontossággal csörgedez előttünk, misztikummal és félelemmel teli gyermekkorba visz: „...átkerültem a patak felé, ami az utcánk túlsó oldalán volt, egy nagy, széles vízmosás, tulajdonképpen évente több és több föld szakadt bele a város földjéből. Hiába szabályozták, töltötték, ültettek bele akácokat, csináltak neki gyepűkerítést, kövezték az oldalát téglával. Rendesen alig volt benne víz; egy vékony ér folydogált a közepén, fák és bokrok takarták, barna vizét néhol felfogták a mosóasszonyok, utak és lépcsők vezettek le a regényes sűrűségen át. De ha zivatar volt, vadul rohant benne az esővíz, iszonyú sebességgel megtöltötte az egész medret, ágakat, törzseket sodort, félős szürke forgatagokat, mély tölcséreket csinált és zúgott, mint a Niagara. Borzasztó látványosság volt ez olyankor, úgy szerettem nézni! Ha pedig szép idő volt, és szökni tudtam egy kis időre: lemásztam a patak ágyába. Itt szabad voltam, tocsakoltam a sárban, torlaszokat csináltam, botokat metszettem, eltakart a lomb. Milyen boldogok voltak a többi gyerekek, akik egész délutánokat elcsavaroghattak a patakban, gyönyörű ro271