Tolna Megyei Levéltári Füzetek 4. Tanulmányok (Szekszárd, 1994)
Kováts Jenő: Napló (1944-1946) • 199
sával. Útközben kétszer megálltunk negyedórás pihenőre. Jó négyórás gyaloglás után, egy tiszt végiglovagolt a rendetlen banda mellett és kiadta a parancsot a rendezett menetre. Ismét rendbeálltunk és vagy negyedóra múlva egy fennsíkszerű, laposabb nagy tisztásra értünk. Itt lesz a szemle. Ezt abból is láttuk, hogy a más irányból már előbb érkezett magyar alakulatok szabályos kétsoros vonalban álltak. Felállítottak minket is és megkezdődött a várakozás a magas vendégre. Ha mindaz a jókívánság, amit a hosszú gyaloglás alatt feléje röppentettünk, megvalósul, akkor biztosan soha nem fog ideérni. De hiába reménykedtünk. Kb. egy óra múlva mozgás támadt a tisztek között, a tisztesek rendezni kezdték sorainkat, hogy mutassunk is valamit, de ez az egyenetlen terep miatt reménytelen vállalkozás volt. Egyszerre csak valahonnan előbukkant egy terepjáró katonai gépkocsi, bukdácsolva elénk kanyarodott és kiszállt belőle néhány magasrangú magyar és német tiszt kíséretében Beregffy Károly, nyilas hadügyminiszter. A tisztesek vigyázzt vezényeltek, mi pedig igyekeztünk a fegyelmezett katonaság látszatát kelteni. Beregffy meghallgatta a magyar parancsnok jelentését, majd kurta görbe lábaival végigtrappolt előttünk, szemüveges, mopszli arcáról semmi érzést nem lehetett leolvasni. Nem hangzott el részéről egy üdvözlő szó sem a hazától távolba szakadt honfitársai részére. Szó nélkül visszasietett az autóhoz, a tisztektől elbúcsúzott és már ott sem volt. Az egész nem tartott tovább 10percnél. És nekünk ezért kellett hajnalban kelni, négy órát gyalogolni ide és négyet még vissza. Lehet, hogy tisztjeinkben is hasonló gondolatok támadtak, mert azonnal kiadták a parancsot a visszaindulásra. Nem érdekelte őket, hogy az újabb négyórás gyaloglás még rendetlenebbülfolyt le, mint az idejövetelkor. Mindenesetre nem keltettük egy öntudatos, fegyelmezett hadsereg látszatát. Késő délután volt, mire a lágerbe visszaérkeztünk, akkor kaptunk ebédet. A nyolcórás menetelést tehát étlen-szomjan, csupán a sovány reggelivel csináltuk végig. A szemle nem javított az amúgy is rossz hangulaton, sőt rontott. Március 20. körül váratlanul a századirodába rendeltek. Nagyon megijedtem, biztos a nyugták elvesztése miatt megindult az eljárás ellenem. Egy szimpatikus, fiatal hadnagy fogadott. De szó sem esett a nyugtákról. Minden különösebb bevezetés nélkül közölte velem, utasítás érkezett a parancsnokságra, melynek értelmében engem Bécsbe vezényelnek. Készüljek fel rá, hogy egy héten belül indulnom kell. A meglepetéstől szólni sem tudtam. Kérdeztem a hadnagyot, mi az oka ennek, de közelebbit ő sem tudott. Hamarosan megfogom kapni a szükséges papírokat. Mindenekelőtt jelentkezzek azonban az illetékes tiszthelyettesnél, mert elutazásom előtt felszerelésemet le kell adni. Barátaim éppen olyan értetlenül álltak az átvezénylés hírének hallatára, mint én. Nekem egyáltalán nem volt közömbös, hogy itt kell hagyni egy összekovacsolodott baráti kört, amelyben egymásra életre-halálra számíthattunk, ez pedig az adott körülmények között egyáltalán nem volt közömbös. De nem volt apelláta. Két nap múlva újra hívattak és a szimpatikus hadnagy közölte velem, hogy az indulás március 26-án lesz, előtte egy nappal jelentkezzem az iratokért. Annyit azért megtudtam, hogy Bécsben a Landstrasse-Hauptstrassen lévő 229